A 22. TIFF egyik életműdíjasa Oliver Stone amerikai filmrendező, aki nemcsak a legújabb dokumentumfilmjét (és két klasszikusát) kísérte el a kincses városba, hanem kötetlen beszélgetésen is részt vett Mihai Chirilov művészeti igazgatóval.
Stone az utazás miatt eleve láthatóan gyűrötten konferálta fel Nuclear Now-t csütörtök este a Florin Piersic moziban, de a vetítést követő közönségtalálkozó volt az igazán kínos: a nemsokára 77-et töltő rendezőlegenda nem igazán hallotta a kérdéseket („egy kissé süket vagyok” – mondta többször is), de ha úgy tűnt, hogy végre hallotta, akkor is mintha más kérdésre válaszolt volna. Szerencsére a szombat reggelre, egy szálloda konferenciatermébe szervezett beszélgetés már minden szempontból sokkal jobban sikerült. Az esemény első harmadában ott folytatták, ahol csütörtök este abbahagyták: főleg a Nuclear Now című, tavaly Velencében bemutatott alkotásáról szólt, amit jelen sorok írója nehezen tud dokumentumfilmként körülírni.
Propagandisztikus alkotásról van ugyanis szó, s ezen a tényen jottányit sem változtat az, hogy éppenséggel egyetértek a propaganda témájával. Ez nem dokumentumfilm, legfeljebb ismeretterjesztőnek lehetne hívni erős jóindulattal, annak minden „műfaji” visszásságával a szanaszét zenélt információátadástól (a filmet a tavaly elhunyt Vangelis szintiszólamai diszítik, és neki is lett ajánlva) egészen az irigyelnivalóan optimista végkicsengésig. De amint a rendező is elmondta: olyanra akarta csinálni, hogy egy nyolcadikos is megértse. Az egyébként tényleg jól dokumentált, de roppant szájbarágós Nuclear Now az atomenergia hasznosságáról szól, amivel Stone szerint elkerülhetetlen lesz szembenéznünk, ha ténylegesen meg akarjuk oldani a klímaváltozást – pontosabban ha radikálisan csökkentenénk vagy teljesen megszüntetnénk azt a károsanyag-kibocsátást, amivel a kőszén, a metán és a kőolaj égetése jár. A közvélemény azonban nem egyértelműen atompárti, amiért Stone két felelőst nevez meg: az atombombát, no meg Csernobilt, amelyek – valamelyest érthető módon – radikálisan megváltoztatták az emberek atomenergiához való viszonyát; és a különféle lobbistákat és/vagy zöldpártokat, akik – olajpénzből vagy anélkül – a mai napig kampányolnak az atomenergia ellen.
Stone az atomenergia jövőjét nézve nagyon, a filmje sikerét illetően már kevésbé optimista: bemutatták ugyan Velencében, de nem akadt nagy forgalmazó, amely beállna mögé, így aztán ilyen „meghívásos” formában „haknizik” vele világszerte, ahol tud. Ezért részben a Netflixet és társait is okolja, amelyek szerinte csak sorozatgyilkosos dokumentumfilmekkel akarnak foglalkozni, másrészt meg a hollywoodi showbizniszt mint olyant, ami a rendező szerint teljesen megkattant mára: „people in showbiz are stupid”. Elképesztőnek tartja, hogy még olyan helyeken sincs napirenden az atomenergia témája, mint a davosi fórum. Ennek ellenére bizakodó, hiszen úgy tűnik, hogy a két nagy amerikai pártban van valamiféle ritka egyetértés az atomenergia megkerülhetetlenségét illetően.
Stone azonban nemcsak a magfúzió újonnan felkent nagyköveteként jött Kolozsvárra, hanem korábbi klasszikusai, pl. a generációs filmnek is felfogható Született gyilkosok (Natural Born Killers, 1994) kísérőjeként is. Innentől kezdve pedig igazán kellemes lett a beszélgetés: Stone csomó izgalmas sztorit elevenített fel gyerek- és fiatalkorából, onnan kezdve, hogy a Yale-ről kiiratkozva maga is elment a vietnami háborúba gyalogosnak, aztán végül hazatérve a legendás NYU Film Schoolban, azaz a new york-i filmszakon kötött ki, ahol olyan tanárai voltak, mint pl. Martin Scorsese, akitől megkapta az egyik legfontosabb leckéjét: hogy ezt a „film” nevű izét komolyan is lehet, sőt kell venni, műveszetként kell rá tekinteni. Kiderült, a jó forgatókönyvben hisz, és ugyan az elején naivan azt hitte, hogy Godardként vagy Buñuelként auteurködhet, hamar kiderült, hogy az amerikai finanszírozás nem éppen így működik.
„Jó gyerek voltam, vagyis próbáltam az lenni” – fogalmazott, de hozzátette: arra számított, hogy ahogyan öregszik, egyre kevésbé lesz mérges, ez viszont nem így történt. Egyre mérgesebb. És valóban, átélhető és -érezhető lelkesedéssel beszélt olyan témákról, amelyek láthatóan régóta foglalkoztatják: a Kennedy-gyilkosságtól kezdve a mai megfigyelő állam kritikáján keresztül a különféle elnökök és általában véve Amerika felelősségéig sok minden előkerült. „A háború jó a biznisznek” – parafrazálta keserűen George W. Busht, akiről egyébként még életrajzi filmet is csinált 2008-ban. Az is kiderült a beszélgetésből, hogy ő is megnézte péntek este Tudor Giurgiu legfrissebb, Libertatea című filmjét, ami a romániai ‘89-es forradalom kevésbé ismert, nagyszebeni eseményeit dolgozza fel, és politikai thrillerek rendezőjeként sok aspektusában rá tudott hangolódni – többször felhozta a beszélgetés folyamán.
Mérgesnek mérges ugyan, de a forgatáson szerinte jól ki lehet vele jönni, „I’m a baby doll” – fogalmazott. A felmerülő problémákat még forgatókönyvírás vagy a próbák folyamán szereti megoldani, hogy a forgatás zökkenőmentes legyen. Felemlegetett pár legendás zeneszerzőt is, akivel dolgozott, Vangelis mellett pl. Morriconét: „roppant fontos a zene, el lehet vele teljesen rontani is a filmet” – mondta Stone, aki őszintén beszélt azokról a konfliktusokról is, amelyeket alkotótársaival – forgatókönyvírókkal, zeneszerzőkkel, stúdiókkal – vívott meg, például azért, hogy a Nagy Sándor, a hódítóból (Alexander, 2004) rendezői változatot is vághasson. „Filmet csinálni könnyű manapság, akár telefonnal is lehet, de ki fogja forgalmazni?” – válaszolta arra kérdésre, hogy milyennek látja egy mai, pályakezdő rendező karrierlehetőségeit, annyit viszont még hozzátett, hogy „ha a kritikusoknak akarsz tetszeni, meghaltál”, viszont ha őszinte a film, akkor technológiától függetlenül élni fog. Az 1994-es Született gyilkosokra visszatérve annyit árult el, hogy egy fiatal, feltörekvő, ezért pimasz Tarantinótól vásárolták meg, de nem a kész scriptet, hanem csak a sztori ötletét, amit aztán többedmagával alakított forgatókönyvvé; illetve hogy az akkor a médiában tetőző erőszakábrázolás-hullám szatíráját szerette volna megalkotni vele, de egyesek túl komolyan vették a filmet, így bizonyos körökben nemkívánatos személlyé vált miatta – de ezt már megszokhatta az 1991-es JFK miatt is.
Rövid, s ezért felszínes, de mégiscsak izgalmas betekintést nyerhettünk tehát egy sztárallűröktől mentes, élő legenda gondolkodásmódjába, aki búcsúzásul azt is elmondta, hogy még van egy huszonegyedik nagyjátékfilm-ötlete is. Azt sajnos nem árulta, el hogy miről szólna…
