„Kardtól vész mind ki karddal él.” Csábító ilyen idézettel kezdeni a Thomas Vinterberg rendezte Dear Wendy kritikáját, ugyanakkor félrevezető is, mert még azt sugallhatja, hogy itt egy jelentős filmről van szó, komoly morális tartalommal.

Minden látszat ellenére azonban igen sekélyes alkotással van dolgunk, amely rövid formanyelvi gyakorlatnak jó lenne, de soványka karakterei és gyengécske története igen kevésnek bizonyul a 101 perces játékidőre. Nem akárkik állnak pedig a film mögött. Rendezője Thomas Vinterberg a '95-ös Dogma Manifesto megfogalmazója, és az egyik legsikeresebb Dogma-filmnek, a Születésnapnak a rendezője. Forgatókönyvét pedig honfitársa, napjaink egyik meghatározó rendezője, Lars von Trier írta. A kilencvenes évek elején a Dogma-filmek üdítő jelenségnek bizonyultak végtelenül lecsupaszítottságukkal, sallangoktól mentességükkel, és világszerte számos követőre találtak. Mint azonban minden csoda, ez se tartott három napnál tovább, és úgy tűnik, a Dogma-szabályok hirdetői nem a ló, hanem egyenesen a ménes túloldalára estek át. Lars von Trier amerikai trilógiája például stilizáltabb és mesterkéltebb, mint a német expresszionizmus filmjei, az amatőr szereplőket pedig a világ leghíresebb színészei váltották fel. Ezt a tendenciát követi a Dear Wendy is, nem csak képi világával és szereplőválasztásával, a The Zombiezzal a soundtrack-en, díszletei pedig, bár háromdimenziósak, mégis leginkább a spagetti westernek papírmasé vadnyugatára emlékeztetnek.

Vinterberg nem csak ábrázolásmódjában, de témaválasztásában is követi Lars von Triert, amikor új filmjének színhelyéül egy kitalált amerikai kisvárost választ, Esthertownt. Ez persze önmagában még nem lenne baj, hiszen nem egy példa bizonyítja, hogy kívülállók sokkal élesebben látnak bizonyos problémákat, és sokkal objektívebben, elfogultság nélkül képesek tálalni azokat. A téma, az Amerikaiak rendíthetetlen vonzalma a fegyverek iránt pedig sosem tűnik veszíteni az aktualitásából. A szándék tehát, hogy olyan filmet készítsenek, amely a fegyverek veszélyességéről szól és arról, hogy fegyverrel és erőszakkal képtelenség bárhol is békét teremteni vagy fenntartani azt, mindenképpen nemesnek tűnik és örökérvényű üzenetet hordoz, baj csak a kivitelezéssel van.

A Dear Wendy nem más, mint egy hosszú levélben megírt vallomás egy pisztolyhoz! És ezt az alkotók teljesen komolyan gondolják! Ez adja az elbeszélés gerincét, ebből derül ki, miként lett a hőse, Dick (Jamie Bell) a lőfegyverek szerelmese és miként alakította meg a pacifista fegyvertartók, a Dandyk titkos társaságát. Az egész egy születésnapi partival kezdődött, amihez Dicknek egyáltalán nem fűlik a foga, némi unszolásra azonban felkeres egy régiségboltot, hogy ajándékot találjon. Ott lel rá az eleinte játékpisztolynak hitt, Wendy névre keresztelt fegyverre, és a tulajdonos lányára, aki a Dandyk csapatának egyetlen női tagja lesz. Hamarosan kiderül, nem Dick az egyetlen, akit rabul ejtenek a fegyverek, így titkos baráti társaság alakul, a Dandyk, akik westernfilmek hangulatát idéző, tizenkilencedik század végi, huszadik század eleji kosztümöket hordanak, és, mit mondjak, meglehetősen nevetségesen mutatnak bennük. Összejöveteleiken célbalövést gyakorolnak, verseket olvasnak, vagy nagy lövöldözések krónikáit tanulmányozzák, megvizsgálva azt is, hogy milyen pusztításra képes a golyó. Éppen ezért a fiatalok esküt tesznek, hogy soha nem használják a pisztolyaikat.

Azt viszont már régóta tudjuk, hogy ahol fegyver van, az előbb-utóbb el is fog sülni. Az első baljós árny egy fekete fiú képében érkezik, aki már ölt embert, és most éppen próbaidőn van. Megjelenése a csoportban az ártatlanság elvesztésének a kezdetét jelzi, ami vagy szánt szándékkal rasszista, vagy arról tanúskodik, hogy az alkotóknak mennyire nincs fogalma az amerikai társadalom fokozott érzékenységéről, már ami a faji viszonyokat illeti. Ahhoz pedig, hogy mindezt a politikai korrektség szándékos kritikájának vegyük, nem elég cizellált és még csak ironikusnak sem mondható, így aztán bármi is volt a szándék, eléggé kétes a kicsengése. Az igazán blődli része a filmnek azonban csak ezután jön. Dandyeink ugyanis csupa segítő szándékkal akciót szerveznek arra, hogy egy idős hölgyet átkísérjenek az unokájához az utca másik végébe! CIA-akciókat nem terveznek olyan aprólékossággal, mint ezt a hadműveletet, amire már csak azért sincs igazán szükség, mert a bányavároskánál (ahol egyébként bányának még nyoma sincs) békésebb és unalmasabb helyet el sem lehetne képzelni. Amint várható, valami hiba csúszik a számításba és a történet véres lövöldözésbe torkollik, amely elkerülhetetlenül vonzza a tragédiát. A zenére koreografált lövöldözés azonban se nem igazán sokkoló, se nem igazán szórakoztató, csak egy újabb végtelenségig stilizált jelenetsor, amely annyi érzelmet mozgat meg a nézőben, mint az unalomig ismételt „intelligens mosópor” reklám, mert mégis mit vártak ezek a fiatalok?! A seriff (Bill Pullman) Dickhez intézett mondata, miszerint „az ilyen kölykök tették naggyá Amerikát” a néző azt se tudja, sírjon-e vagy nevessen.

A Dániában és Németországban forgatott filmnek sajnos mégannyi köze sincs az egykor oly eredeti és nagy hatással bíró Dogma-filmekhez, mint Amerikához. A gyengécske történethez lassan kibontakozó cselekmény és végtelenül egyszerű karakterek tartoznak, amelyeknek esélye sincs a fejlődésre vagy a kibontakozásra. Ilyen körülmények között pedig az egyébként jó színészek, mint a fiatal tehetség Jamie Bell vagy a seriffet alakító Bill Pullman is csak ténferegnek, és elveszettebbnek tűnnek, mint Alice Csodaországban. A film egyetlen, igazán emlékezetes jelenete, az amelyikben a Dandyk az akciójukat tervezik. A városka utcáit fehér krétarajzok jelenítik meg, megidézve Lars von Trier Dogvillejét, mintegy rendezői tisztelgésként az alkotótárs előtt. Hiába azonban a neves forgatókönyvíró, a színészek, a divatos soundtrack és a híres operatőr, Anthony Dod Mantle munkája, az eredmény olyan silány és felszínes, mint a vadnyugati díszlet között pár dolláros órabérért lövöldöző cowboyimitátorok showja.

Így vész el tehát a legnemesebb szándék, és lesz komoly gondolatokat ébresztő és fontos üzenetet hordozó alkotás helyett unalmas tanmese, fájdalmas balfogások egész sorával fűszerezve. Az It’s All About Love csúfos arcra esése után Vinterberg újabb kudarcot könyvelhet el, amely után jogos a kérdés, hogy vajon nem lett-e volna jobb annál maradni, amihez ért, olyan területen, amelyet valóban ismer.