...ilyen öreg akcióhősből viszont kettő is kell a börtönből való szabaduláshoz, a kasszánál való boldoguláshoz és a nem túl sziporkázó egysorosok szervírozásához. Stallone és Schwarzenegger filmje se nem jó, se nem rossz, hanem tökéletesen átlagos, mint modern korunk hústermékei: minden bele van őrölve.
Ray Breslin (Stallone) egy volt ügyész. Ügyész. Ezt ő maga mondja el a filmben, valaha dagadó, most inkább furcsa állagban kitüremkedő izmait feszítgetve. Miután felocsúdtunk a röhögés okozta kómából, megtudjuk, hogy már egy jó ideje börtönbiztonsági szakértő, ami annyit fed, hogy inkognitóban beépül különböző amerikai dutyikba és aztán kitör onnan, az illető karcer bizonsági állapotát felmérendő. Egy szép napon kap egy obskúrus melót: egy szupertitkos magánbörtönbe kellene beépülnie. Töltelékszerepben díszelgő kollegái figyelmeztetése ellenére is elvállalja, és elszállítják egy roppant fura cellába, ahol lassan kiderül, hogy kicsit nehezebb lesz kitörni, mint egy átlagfogdából. Főleg, hogy az előre megbeszélt biztonsági kód sem működik, tehát valakinek ezúttal érdeke őt benntartani, sőt, azt sem tudja, hogy pontosan hol van a fegyház, amiben raboskodik. Nem tehet másként tehát, szövetkezik egy másik sittessel, a német Rottmayerrel (Schwarzenegger), hogy együtt szabaduljanak.
A film ezzel a szereposztással biztosra próbál menni, illetve megpróbálja elvonni a néző árgus figyelmét a dramaturgiai hibáktól és klisés „fordulatok” miatt vérző forgatókönyvről, s ahelyett a két akcióhős-legenda közti játékra terelni azt. Ez ideig-óráig működik is, a kedves közönség már alig várja, hogy mikor bukkan fel Svarci, tapsikol is örömében, hangosan felkacag, amikor pofozkodnak („úgy ütsz, mint egy vegetáriánus” – az év one-linere), izgul, amikor mindketten bajba kerülnek, aztán amikor még mindig nem jön semmi eredeti a sztoriban, elkezd unatkozni és visszapörgetni nosztalgiafilmjét a 80-as évekbe, amikor ezek az arcok még erőlködés nélkül, hihető(bb)en, csuklóból tolták ugyanezt. Nem akarok rosszindulatú lenni: 67, illetve 66 évesen végigcsinálni mindezt becsülendő dolog, de nem biztos, hogy a világ filmvásznainak 2013-ban pont erre van szüksége.
Az évek teltével az izomtornyok feszessége megomlik, és kicsit saját maguk paródiájává is válnak. Ezt kettőjük közül Schwarzenegger használja ki jobban, láthatóan jót tett neki a feszült politikai pályáról való kilépés: nézhetőbb, mozgékonyabb, felszabadultabb (németül káromkodik hosszú percekig), s ami még fontosabb, sokkal több a humorérzéke. Stallone viszont idegesítően komolyan veszi magát, ezáltal sokkal pregnánsabb lesz a film „régi sikereinket izzadtságszagúan megidézni”-illata. Persze, hőseink nem elégednek meg azzal, hogy izmaikat és (szüzsébéli) IQ-jukat fitogtassák, s a múltidézés sem lenne eléggé republikánus-amerikai fegyverropogás nélkül, úgyhogy a végére még az obligát óriási golyószórós lassított jelenet is oda van toldva, hogy a hangzavar elfedje a narratív zavart.
Az év legjobb filmje, legalábbis az idős akcióhős-kategóriában. Minden másikban a középmezőny alatt kullog. Van benne két nagyon gáz CGI-snitt, a színészi játék darabos, mint a kóser só, s ehhez van igazítva a rendezés, az operatőri munka és a vágás is, de még a halvány intertextuális idézet is döcögős (Pillangó). De nem is baj. Ez egy ilyen film. Barátnő-idegesítő, tesztoszteron-pumpáló, cammogó intelligenciájú alkotás, vénasszonyok nyarára pont tökéletes.
