Az Utazás Kythirára (Taxidi sta Kythira, 1984) fordulópont Angelopoulosz életművében. Nem hagyja el ugyan a történelmi környezetet, de az egyén világára és a belső utazásokra helyezi a fő hangsúlyt. A metafizikus kamera-töltőtollal író történész további trilógiái sorsának összefoglalása.
„Cythére lakosa! ily szép égtáj fia,
e rontások dühét tűrted, csenddel betelve…”
Charles Baudelaire: Utazás Cytherébe
A Csend trilógiája
A filmhármas a hontalanság, a szenvedélyes testiség és az ártatlanság elvesztésének álomszerű víziója, amely a nagyapa, az apa és a gyermekek drámája köré fonódik. Angelopoulosz társ-forgatókönyvírója ettől kezdve Tonino Guerra olasz költő, író, aki a modern film egyik meghatározó alakja. Szpirosz 32 évvel később tér vissza hazájába, de közössége, országa kitaszítja magából, végül egy lélekvesztőn a tenger ködébe vész feleségével együtt. Álom és valóság egyvelege ötvöződik a szereplő-rendező Alexandros szemszögéből. A jelen nemzedéke számára az évtizedek már elidegenítették a tegnap hőstetteit, minden és mindenki homályba borult. A baloldal kritikája után, a generációk elszakadásának története ez, amely a film első képében a menekülő izgága kisfiú életteli világával nyílik és a megmerevedett kiégett jelennel zárul.
Szpirosz ugyan eltűnik feleségével a ködben, de aztán a Méhész (O melissokomos, 1986) Szpiroszaként születik újjá. A mennyasszony, Eleni, elhagyja tanár-méhész apját, aki szeretteit elvesztvén kaptáraival útra kel északról délre, hogy méhállományát erősítse. Útja során találkozik egy vadóc stopposlánnyal, aki ráébreszti a szeretet hiányára. A mindennapi lét képzelete és valósága átmenet nélkül fonódik itt össze. A méhész egyrészt elesett magányos lény, aki az elveszett boldogsága után indul útnak, másrészt egy hőstípus allegóriája is, aki tehetetlenül figyeli mézelőinek pusztulását. A film utolsó előtti jelenete, csakúgy mint az Utazás Kythirára megmerevedett jelene egy színpadon fejeződik be. A lány elhagyja, az érzelmi magány, a csönd beteljesedik. Az utolsó snittben pedig saját méhei végeznek vele, miután ellenük fordul.
A trilógia zárása, a Táj a ködben (Topio stin omichli, 1988), egy álom keresése. Két gyermek indul megkeresni sosem látott apját. Hosszú odüsszeiájukban, az ártatlanság, a szerelem és a szabadság halálával is szembesülnek. Angelopoulosz a gondviselés hiányát, a bűnt, a pusztulást és a céltalanságot járja körül. Máshogy keresi Isten csendjét, mint Bergman. A rendező saját filmjeinek hőseit is visszaidézi ebben a művében. A Vándorszínészek társulata épp úgy feltűnik, mint a Méhész vadóc, névtelen lánya. Isten gondviselő keze azonban elszáll, s a sorozatos elválások után az út a történet elején elmondott álommal ér véget. De ez az álom a határon van. „Mi az hogy határ?” – kérdezi a kisfiú nővérétől. „Egy hely” – válaszolja az. A ködből kitűnő fa képében lelik meg a csemeték „apjukat”, s ezzel záródik a trilógia, bevezetve egy új hármas mondanivalóját is.
A három film – a történelem, a szeretet és Isten csendje – egy apokalipszis előtti időpontban játszódnak. Az üdülőnek eladott falu (Utazás Kythirára), a fogyatkozó méhpopuláció (Méhész), s az üres, indusztriális, állandó szürke tájkép (Tájkép a ködben) összhatása, végeredményben a 20. század elsiratása, amely kulturálisan és történelmileg zsákutcába került. Ennek oka az etnikai konfliktusok kirobbanása, a délszláv háború borzalma, amely falakat húzott a Balkán majd másfél évszázada egyforma szabadságban hivő népei köré. Ebbe a határba ütközik a két kisgyermek a csend trilógia befejezésében, ahol ők ugyan álmukat meglelik, de a rendező a kamerájával továbblép.
A határok trilógia
Angelopoulosz triptichonját a végtelen tenger szimbóluma keretezi. Az etnikai tömböket természetellenesen felboncoló, a 90-es években létrejött földrajzi határok változása kanyarította vissza a rendezőt a történelemhez. Az egyén magányos hontalansága és a Balkán elveszett kultúrája már nemcsak metaforikusan, de Jugoszlávia szétesésével a valóságban is realizálódott. A gólya függő lépése (To meteoro vima tou pelargou, 1991) az előző trilógia határ-zónáját gondolja tovább, ám nem a megváltó álom helyeként, hanem a „semmi” kárhozataként, ahol állandó átmeneti állapot van. „Semmi nincs, a semmi az semmi” – hangzik el az egyik szereplő, az eltűnt politikus szájából. A kommunikáció is megszűnik, csendes Bábellé változik ez a hely, ahol csak két szó létezik: sírás és csend. A főszereplő riporter (afféle filmrendező), hasonlít az Utazás Kythirára karakterére. Angelopoulosz alteregója Alexander mindhárom filmjének „főszereplője”, ő válik a cselekmény megértőjévé, de az első részben az igazi főszereplő az ál-politikus, aki annak ellenére, hogy a határon él, a lélek nagy ívű útját járja be.
Ő az, aki megsiratja az elveszett kultúrát és a filmvégi eltűnésével, szinte reinkarnálódik az Odüsszeusz tekintete (To Vlemma tou Odyssea, 1995) főhősében, aki már az elveszett időt keresi. A film főszereplője A(lexander) ismét rendező-alteregó, aki átlépi a határt, miközben elveszett filmtekercsek után kutat a Balkánon. Egy egész generáció élettörténete olvad egybe a visszatekintésben és fantáziában, elmosva ezzel a valóság dimenzióit is. Az Odüsszeusz tekintete Angelopoulosz legjobban sikerült alkotása, ahol összes visszatérő motívuma a legeredményesebben olvad össze: a személyes dráma, a kollektív sors, a test és lélek szerelmi tragédiája és az utazás motívuma. A rendező idilli Balkánja már egy háborúval és határokkal szétrombolt pokol. Ezt az elveszett idillt kutatja: kulturális testvériség és a szerelem szolgálja ezt az önképet, amely Szarajevó ködös tájképében testet is ölt.
A tragédia és a befejező képsorok azt sugallják, hogy ez az önkép megszűnt, s Angelopoulosz ismét leszámol a közösséggel. Elveszett vízió ez, Odüsszeusz arca, amelyet Angelopoulosz egy fricskával mégis megmutat a Lumière és társai (Sarah Moon: Lumière&Company, 1998) című, szkeccsfilmekből álló filmfüzér általa rendezett részében.
Az örökkévalóság meg egy nap (Mia aioniotita kai mia mera, 1998) író főhőse, Alexander, saját belső világába tesz utazást. Ugyan a balkáni határok itt is fontos motívumot képeznek, ez a film mégis az Odüsszeusz tekintete nőalakját, az elveszett múzsát keresi. Az otthontalanság, a magány és a száműzöttség álomvilágába merül a főszereplő, egy nap sűrű eseményei során. Az író és az albán kisfiú sorsán keresztül ismerhetjük meg ezt az otthontalanságot. A Tájkép a ködben óta Angelopoulosz visszatérő motívuma a narancssárga viharkabátos, bicikliző angyalalakok, akik A gólya függő lépésében szigorú szeráfokként őrzik a határokat, az Odüsszeuszban őrök, míg az Örökkévalóságban a múltat és a jelent kötik össze. Ők a kísérők a belső világban tett utazásban. Alexander elhunyt feleségének emlékei között vándorol, s a tengerparton képzelet és valóság határán reked, egy elveszett újrakezdés reménytelenségébe. Angelopoulosz önelemző határok-trilógiájában az otthontalanságról, (A gólya...) elveszett közösségről (Odüsszeusz...), a testi szenvedésről és a szellem ködbe borulásáról beszél (Az örökkévalóság…). Életművében először, Alexander karakterével ki is lépett egy spirituális világba.
A rendező profán, a történelem közösségeket formáló erejéből bont ki egy spirituális világot. Ahogy filmjeit nézzük, folyton Tarkovszkij zónái (az anya háza a Tükörben, a Zóna a Sztalkerben, a boszorkány háza az Áldozathoztalban stb.) juthatnak eszünkbe. Itt Görögország a Zóna, amelyet nem valami nem érezhető Isten, hanem két idő, az ember és a történelem világideje konstruál. Angelopoulosz filmtrilógiáiban szinte állandóan újrakezdi és értelmezi ezen fogalmait, míg végül eljut – a szerinte – kiutat jelentő, a Tájkép a ködben és Az örökkévalóság meg egy nap végén megjelenő álomidő zónájába, a végtelen pillanathoz.
A direktor életműve az Utazás Krytheriára után itt éri el másodjára azt a horizontot, amelyből ismét csak visszalépés van, hogy újra elmesélje a modern kori Penopolészosz szubjektív történetét. Eredetileg az Örökkévalóság meg egy nap lett volna utolsó munkája, ám úgy gondolta, hogy egy állandó visszatérő motívumát, a felemás esküvőin megjelenő mennyasszony (testvére emléke), Eleni élettörténetével még adós maradt. Az „elveszett múzsa” motívuma érdekében még egyszer elmeséli a Balkán történetét a lány szemszögéből, s így született meg az egyelőre csonka Trilógia.
(Eleni-)Trilógia
Angelopoulosz újabb hármasa lineárisan követi a 20. század elejétől kezdve Eleni életét. A Trilógia történetének alapja „a tökéletes egyensúly iránti vágy” – mondja a rendező. Az első rész, A könnyező mezők (Eleni, 2004) az emigránsok története, a polgárháború korszakáig ível. Szpirosz családja örökbe fogadja a lányt, akit, miután felnő, a mostohaapa akar elvenni, de a lány fogadott testvérébe szerelmes, és együtt szöknek el. A 30-as évek Görögországában bárhova utaznak, csak menekülteket találnak.
A könnyező mezőkben visszatérnek a Vándorszínészek motívumai, a hatalom és művészet ütközése, az idő elliptikus kezelése. A rendező metaforái változnak: míg a film elején a hajó, a vonat és a szélben száradó ruha a megváltást, a szabadságot és a boldogságot jelképezi, addigra a befejezésben a magányt, a rabságot és az elveszett illúziókat jelentik. Eleni sorstragédiájában nemcsak férjét, hanem gyermekeit is elveszíti a polgárháborúban. „Ő voltál és te voltál” – mondja az utolsó tengerparti jelenetben, fia tetemén sírva. A könnyező mezők a hellén mondák 20. századi parafrázisa: „A Trilógia […] alapját a görög drámairodalom thébai ciklusa, az Ödipusz király, a Heten Théba ellen és az Antigoné jelenti” – magyarázza filmjét a rendező.
A filmhármas második darabja, a The Dust of Time (I skoni tou hronou, 2008) idén került bemutatásra a berlini filmfesztiválon. Itt az utazás és a száműzetés örök vándorútja egész Kelet-Európát közre fogja Kazahsztántól Olaszországig, Eleni és a visszatérő „A” nevű filmrendező szemszögéből. Angelopoulosz mintha kilépne a Balkán kárhozatából és a keleti blokk közös sorsát eleveníti fel, a baloldal „örömével” és bánatával. Azokat a tájakat járja végig, ahol az Utazás Kythirára Szpirosza 32 évig száműzetésben élt. S még arra is marad ideje a görög direktornak, hogy Marcello Mastroianni emléke előtt tisztelegjen a Három perc (Trois Minutes a Chacun son cinéma, 2007 című szkeccsfilm epizódja) című rövidjében.
Az Angelopoulosz-oeuvre az egyik utolsó modernista életmű, amely egyaránt építkezik a nemzeti karakterológiából és a nyugati filmművészet motívumaiból. Historikus szemlélete különleges beavatást közvetít a Balkán világáról. Elmélyülése és monumentális „díszletei” között játszódó utazásai a történelemmel szemben tehetetlen sorsot örökítik meg. Az „évezredek” óta bolyongó lélek végtelennek tűnő útján, mintha soha nem találná az évszázadok tanulságát, az egységet. Így marad mindenki egyedül a vasfüggönyön innen – mert hiába Homérosz szépelgése Odüsszeuszról, hogy a kérőkkel való leszámolás után végre boldogan átöleli imádott Pénelopéját: Angelopoulosz szerint az igazi kelet-európai száműzetése már Trója bevétele óta tart.
