Az első Macskafogó egyike azon magyar sikereknek, amelyek minden további árnyalás nélkül vállalhatóak. Immár generációk idézik röhögve anélkül, hogy közben az istensújtotta magyar sorsra, vagy annak ellenében megszülető kivételre kellene kötelezően gondolni. A Macskafogó 2 kritikáinak zöme azonban sikeresen döngöli vissza a filmet ezen közhelyek közé.

Mondják: a folytatás rossz, mert nem ér fel az eredetivel, mert hollywoodi utalásokat tartalmaz, mert cselekmény helyett szóviccek vannak benne, s főképp pedig azért, mert a kortárs Dreamworks, Pixar és Disney slágerekhez képest fabatkát sem ér. Gyanítom, ha most minden előzmény nélkül megjelent volna egy a Macskafogó 2 színvonalán készült magyar rajzfilm, ugyanezen logika szerint oda s vissza volnánk attól, hogy azért a szegény (kis ország, kis költségvetés…) magyar rajzfilmipar is lám, miket tud.

Kérdés, érdemes-e a Macskafogó 2 tárgyalásakor leszakadni a magyar rajzfilmgyártás, s tágabban a magyar rajzfilm mint nemzeti teljesítmény kérdéséről. A folytatás kritikái a nemzeti frusztrációnak körülbelül ugyanazokat a hangjait szólaltatják meg, mint a magyar focival kapcsolatos siránkozások: minden meccs újabb ígéret, hogy feltámad a régi dicsőség, és megmutatjuk – majd újra kiderül, hogy nem mutattuk meg. De honnan ez a végtelen csalódottság a Macskafogó 2 esetében?

A filmet nézve mindenesetre kevéssé indokolható, azon túl, hogy a zene általában csapnivalóra sikerült. A csillagokháborújás magyarázó szöveget a film elején szkafanderes macskák tolják üveglapon, mivel, mint a tologatott szövegből kiderül, a Macskafogó ténykedése óta az egéruralom töretlen, és minden alantas munkát a macskákkal végeztetnek. Ezután megismerkedünk az új fejezet új hősével, egy Stanley nevű újságíróval – intelligens és szemtelen, a maga bulváros módján, mindezt persze igen reflektáltan. Stanley stílszerűen egy Livingstone nevű kutatót keres a dzsungelben, és meg is találja ötórai teázás közben. Gentlemanlike bemutatkoznak, lekezelnek, majd elbúcsúznak, Stanley pedig a visszaúton természetesen eltéved, és belebotlik egy csapat „még nem pacifikált” vadmacskába. Bevezetőnek szerényen elsütött, de nem elhanyagolandó narratív poén.

Stanley egér tehát a macskáknak újságírós nyegleséggel előadja, hogy mi a helyzet a világ többi részén, s miután ezt Mióka, törzsi varázsló aludttej-látomása is igazolja, a macskák a bosszú megszervezésén kezdenek gondolkodni. Végül egy hivatalos formula eldarálásával Mióka megidézi Molochot, a macskapokol második legfontosabb személyét, aki tényleg nagy és vörös szemű, de azért még egy állkapocs-telefonon (a Vodafone a főszponzor) visszatelefonál a központba Rózsikának, egy-két információt tisztázandó. Közben egy borzszerű szerzet, akinek a fején úgy áll a fekete csík, mint egy akciófilm-napszemüveg, kimenti Stanleyt a fogságból, liánokon lengve elvonszolja az odújába, ott feltesz egy lemezt, annak segítségével ÁIÁIJÁ! kiáltást hallat, majd bemutatkozik: Torzonborz, röviden Torzon. A vadmacskák Moloch vezényletével kitörnek a dzsungelt bekerítő, Civilizáció határa feliratú kerítésen, az első velük szembeszálló járőrkocsit és utasait Moloch könnyedén koronggá gyúrja és elröpíti. Később ugyanez a korong beesik a rendőrfőnök felhőkarcolóbeli irodájába, ahol Grabowski épp a jólétbe belepunnyadt és elbürokratizálódott egértársadalom immunrendszerével próbálja sikertelenül megértetni, hogy most tényleg baj van. A korong épp jókor jön a képbe, Grabowski beteszi egy óriási DVD-lejátszóba, ahol szépen megvágva, feliratozva lepörög a kitörési jelenet. A vezérkar hüledezik – ekkora macska nincs, biztosan csak trükkfelvétel –, de Grabowski ellentmondást nem tűrve jegyzi meg, hogy ez dokumentumfilm.

A filmet ért kritikák a leginkább azt nehezményezik, hogy egy jól kidolgozott cselekmény helyett a film fordulatait inkább a különböző utalások és szóviccek adják. Ráadásul ezek általában többrétegűek: míg Mióka poénjai mennek, épp csak a sarokban látjuk, hogy a törzsi jegyző egy könyvet kaparászva rögzíti a hallottakat, vagy miközben két vadmacska megjegyzi, hogy a Moloch elől menekülő bivalycsorda tagjai egyformák voltak az alacsony költségvetés miatt, a háttérben Moloch láttán épp az Oroszlánkirály iszkol el a jól ismert szikláról. Az újabb macskatámadásokról szóló híreket a tévéző egerek archív felvételeknek gondolják, a másutt valóban szereplő archív felvétel pedig nem más, mint a Macskafogó 1 megfelelő részei. A tévedéseket elkerülendő Grabowski egyébként fel is festi – a fikciós szinten elvileg fizikailag önmagával azonos – Macskafogó acélmellkasára, hogy „2”. A medialitás mint kontextus enyhén szólva nem csak egy-egy poénos idézet erejéig szerepel: az egész film lehorgonyozhatatlanul ebben a kavargásban lebeg, ahol a Macskafogó 1 is csak egy a hivatkozási pontok közül, mint önmaga idézete és paródiája.

Mindez, úgy gondolom, nem csak azt jelenti, hogy Ternovszky (akinek a nevét adott ponton a szenilis Bob Poljakoff Grabowskiéval keveri, rejtélyes összefüggés) egyszerűen csak jól megtanult volna egy már kissé avíttas posztmodern leckét. Aki néz Cartoon Networkot, tudja, hogy az önreferencia és intertextualitás a már anyanyelvként beszélt medialitásban nem kivételes gesztus, hanem a beszéd természetes módja. S aki olvas újságot, látja, hogyan foglalnak el egyre több teret a média önreferenciális hírei a klasszikusan „közügyeknek” nevezett témákhoz képest. Ha valakinek az a kifogása a Macskafogó 2-vel szemben, hogy a cselekmény helyett az önreferenciális poénokra helyezte a hangsúlyt, még értem. Azt a kifogást azonban, hogy emiatt válna semmitmondóvá, vagy hogy ezzel próbálná sikertelenül kortársiasítani magát, már nem értem: ennél jobban rajzfilmben elmondani azt, hogy mi történt a Macskafogó 1 bemutatása óta, aligha lehet. Az, hogy körülbelül ilyen struktúrájú valóságban élünk, lehet csalódottság forrása, ez azonban nem a Macskafogó 2 hibája.