Ez a Savage család kész katasztrófa! Nem elég, hogy az apa kezd teljesen bekattanni, és fekáliájával firkál a falra, élhetetlen lánya és tutyimutyi fia még be is dugják egy otromba idősotthonba. A fiatalok defektes életében a kutya meg a macska központibb helyet foglal el, mint haldokló apjuk. Kiakasztó akasztófahumor, borongós filmdráma Brecht modorában.
Az amerikai (rém)álom cukormázas víziója nyitja a filmet, az arizonai Sun City képeivel, ahol az átlagéletkor 70 felé mozoghat, nyugdíjas nénikék táncikálnak miniszoknyában, megy a golf, a vízi torna, az elektromos autó. És közben szól az az elviselhetetlen, nyávogó giccs. Annál nagyobb a kontraszt, mikor Leonard Savage (Philip Bosco) müzlijét falatozva szembesül a ténnyel, hogy nem húzta le maga után. Élettársának gondozója nem hajlandó kitakarítani utána, mire Lenny bepöccen és egy nagyon csúnya szót mázol a csempére. Ilyen és hasonlóan morbid jelenetek sora adja meg a film alaphangulatát, amelytől az Amerikai szépséghez hasonló émelyítő érzés fogja el a nézőt, csakhogy itt nincs se szépség, se katarzis. Kárpótlásul viszont kíméletlen társadalomképet, grammra kiporciózott forgatókönyvet, élettel (vagy inkább halállal) teli karaktereket, makulátlan színészi játékot és jól eltalált filmzenét, végső soron egy embertelenségében is emberi filmet kapunk.
Mikor Lenny kórházba kerül, élő múmia asszonykája pedig körömlakkozás közben felmondja a szolgálatot, rokonai szépen kipaterolják az öreget, a két testvér pedig a legegyszerűbb megoldást választja – a Valley View nevű „rehabilitációs centrumot”.
Wendy (Laura Linney) harmincas évei végét taposó szingli, kopaszodó szeretővel, nyávogó kiscicával és egy sokadszor visszautasított „felforgató” önéletrajzi drámával, amelyben – mint az a vagy fél tucat alapítványnak írt leveléből kiderül – szépen kiteregeti apja kegyetlenkedéseit. Többet nem is igen tudunk meg a múltról, de néhány ilyen félmondattal finoman jelzi a rendezőnő, hogy Wendynek Lenny lányaként nem lehetett felhőtlen gyerekkora.
Ahogy Jonnak (Philip Seymour Hoffman) sem. A bölcsészprof tesó szintén elég elfuserált alak – már évek óta egy Brecht fekete humoráról írandó munkán kínlódik, de sehogy se akar összejönni neki, a barátnője visszamegy Lengyelországba, Wendyvel teniszezve meg úgy megrándul a nyaka, hogy a filmidő felét nyakmerevítőben tölti (ami egyébként kitűnően áll neki). Tamara Jenkins rendező a témából adódó magas labdákat egytől-egyig lecsapja, így egymást váltják a fekete humorral átitatott poénok és a néhol túlmagyarázott drámai jelenetek. A szájbarágósan didaktikus és mélységesen emberi között egyensúlyoz, a sokat emlegetett Brecht színházának elemeit is felvonultatva. A kórházban például Lenny a fiától vár segítséget, hiszen doktor, mire Wendy felvilágosítja, hogy nem olyan doktor. A repülőút előtt Wendy lecsatolja apja gázos hózentrógerjét, a repülőn aztán annak rendje és módja szerint le is csusszan a gatyája.
Igazi brechti Verfremdungseffekt, ahogy egy másik, profibb otthonról készült kisfilm hihetetlenül hazug snittjei átúsznak a sivár valóságba: Lenny is ott tornázik a többi idült képű öreg között. Először azt hiszi, egy hotelben landolt. Borravalót akar adni az ápolónőnek és csak akkor esik le neki a tantusz, mikor a film legfájdalmasabb jelenetében gyerekeinek rá kell kérdezniük, hogyan akarja eltemettetni magát. Kapcsolatuk megreked a régi sérelmektől megkövült közöny szintjén, marad a karácsonyi kínos kocsikázás és a két testvér irigy mocskolódása. Csak az apa fájdalomtól eltorzult arcán látszik a megbánás jele. Zseniális, ahogy kommunikációra való képtelenségében kikapcsolja a fülhallgatóját és fejébe húzza a kapucnit, de kicsit erőltetettnek éreztem, hogy az ablakon kitekintve pont egy temető látványa fogadja.
Egy-két hasonlóan megkonstruált, a hatásvadászatot súroló elemet leszámítva azonban sajnos nagyon is életszerű a Savage család története, amelyhez egy csipetnyi fehér-fekete-ellentét-kompenzáció meg klimax-romantika is társul. Mégis a bűnös apa bűnhődése és ennek hatása gyerekeire áll a középpontban, ami az utóbbi években felkapott téma Vinterberg Születésnapjától P. T. Anderson Magnoliájáig. A The Savages félúton áll a dogmafilm és a végletekig megkomponált mozi-mozaik között. Előbbiben talán túlzottan pontosan is fény derül az apuka fajtalankodásaira, a Savage-gyerekek sunyibb módon nem mondják ugyan a szemébe, hogy mit éreznek apjuk iránt, de a háta mögött gyűlölködnek, s Wendy végül színre viszi gyötrelmes gyerekkorukat. Ott a leleplezés hamleti gesztusa a központi elem, itt egyszerűen meg akarnak szabadulni a múlttól, semmi kedvük sincs apjuk miatt feladni kényelmes életüket.
A Magnoliával pedig az köti össze ezt a filmet, hogy ott Philip Seymour Hoffman a haldokló zsarnoki apa ápolója, csakhogy Jon karakterével ellentétben rajong az öregért. Tökéletesen kiegészíti egymást a két szerep. Mint ahogy Hoffman és Laura Linney játéka is, akit – akármilyen szerencsétlen –, a végére majdnem meg is szeretünk. Annak dacára, ha több szeretetet mutat cicusa felé, mint az egész pereputty irányába, és szeretője kutyájának betegsége jobban letaglózza, mint az apja halála.
