Kőkemény életműbe vágta forgatókönyvét Sophie Lellouche. Ezzel a – paradoxonba hajló – megállapítással jöttünk ki a „másfélfilmes” rendezőnő legújabb és egyben egyetlen nagyjátékfilmjéről. Az amúgy producerként tevékenykedő Sophie asszonyság ugyanis arra vállalkozott, hogy élete első, egész estére kinyújtott mozgóképsorait a pszeudo-kispolgári filmgroteszkek nagymesterének, Woody Allennek ajánlja hommage-ként.
És miként másként tekinthetné át a lenyűgöző nagyságú Woody Allen-életművet, mint egy kispolgári filmgroteszkben, amelyben számtalan rejtett vagy pedig már-már tolakodóan explicit utalás történik a New York-i filmrendező, színész, író, forgatókönyvíró, muzsikus – egyszóval „homme-orchestre” – valamelyik alkotására. Az alaphang ezen erőteljes megpendítésével még nem fogott falcsot Lellouche, ugyanis a Párizs–Manhattan kiindulási pontja semminél sem lehetne zseniálisabb, főleg azok után, hogy idén elkészült a göndörhajú, pohártalp-szemüveges, polgárpukkasztó Woody életét és művét bemutató, meglepően stílusos és használható dokumentumfilm. A Robert B. Weide által szignált Woody Allen – Egy dokumentumfilm (Woody Allen: A Documentary) nem monográfia, hanem inkább egy „nézhető szinekdoché”, amely minél több, beszédes részlet felvillantásával igyekszik felvázolni az életmű főbb vonalait. Ezzel szemben Lellouche artisztikus megközelítése nem „erővonalak” mentén veszi számba a filmeket, hanem a művész által szívesen használt motívumokra történő kikacsingatások révén igyekezget örömet szerezni a nagyérdeműnek. Utolsó igénkben, sajnos, nem véletlenül használtuk a gyakorító képzőt, ugyanis „Szófia” asszonyságnak nem nagyon jön össze az, hogy francia nyelven forgassa ki a túlnyomórészt angolul, de amúgy bevallottan „multikulturálisul” alkotó zsidó művészt.
Amellett tehát, hogy kihasználja a friss dokfilm által elért „szintézis-effektust”, és azt, hogy mostanában Woody neve újra a hullámhegyek tetejének habján táncol – elég, ha csak az idén elnyert Oscar-díjra gondolunk, melyet az Éjfélkor Párizsban című vígjátékának forgatókönyvéért kapott, vagy a mozikban még futó Rómának, szeretettel című újabb „városfilmre” –, a francia film sem szerkezetében, sem pedig részleteiben nem tud ahhoz a mércéhez emelkedni, amelyet saját magának állított. Továbbá beleesett abba a csapdába is, hogy megpróbált filmet forgatni Woody Allenről, Woody Allen stílusában, amely azonban – beláthatjuk példák nélkül is – csak magának Woody Allennek áll jól. Sajnos Producerné „Szófia” Asszony nem volt eléggé szofisztikus, és tetszetős alaptörténetét, éspedig azt, hogy egy Woody-rajongó fiatal hölgy (az Alice Taglioni által játszott Alice) párkapcsolati bukdácsolásai ürügyén tálalja nekünk a Woody-filmtekercstorta legízletesebb kockáit, elrontja azzal, hogy görcsösen ragaszkodik a Mester lemásolásához. A megidézés azonban nem kellene egyet jelentsen a minél pontosabb másolással, viszont „Szófia” nem volt annyira bölcs, hogy ezt belássa, és emiatt az általa rendezett Woody-persziflázs tulajdonképpen önmaga paródiája lett.
Az Allan Stewart Konigsberg által jegyzett alkotások összes jellegzetes toposzának – amelyeket amúgy maga Allen úr is ironikusan használ – töpörödött focimeccsnyi időbe történő belezsúfolása elméletileg sikerülhet bárkinek, ám ezeddig nem találkoztunk olyan filmrendezővel, amely a leszbikusságot, a szerelmi háromszöget és az alkotói válságot olyan kegyetlen őszinteségében, de ugyanakkor maximális funkcionalitására cizelláltan mutassa be, mint ahogyan Sophie „modellje” megcselekedte azt a Vicky Cristina Barcelonában. Emellett még a Star Trekben sem találkoztunk korok, kultúrák, stílusok és életek olyan disszonánsan összefüggő, de önmagát megmutató átívelésével, mint amilyent az Éjfélkor Párizsban láthatunk, és senki nem tudja úgy összekuszálni a párkapcsolatokat, mint a Match Point. Sophie ezen különbejáratú kis világa azonban olyan inkoherens, mintha a gyenge utánzat-gegeket dülöngélő vágóasztalon és folyton lefagyó szoftverrel tajkolták volna össze. Sem a félresikerült gyógyszertári rablás jelenete, sem az utcákon piros, lebegő ruhában, rollerrel és szerelmes szívvel száguldó Alice látványa, sem a mackóalkatú, de ügyetlenkedő (vagy az ügyetlent nagyon ügyesen megjátszó) Victor (Patrick Bruel kétes értékű alakítása) nem tud sem iróniát, sem pedig koherenciát lopni a filmbe. A film utolsó jelenetében, cameoszerepben felbukkanó Woody Allen még egyet tisztít a „happy end” végkicsengésén, de őszintén és kedvesen, ám sietve elmondott replikája már csak arra jó, hogy még jobban elkeserítsen bennünket: íme, ezúttal nem volt szükség Hollywodra azért, hogy a szélesvászon mágusai elcseszerintsenek egy jó ötletet...
A film egyik kedves része az, amikor Alice Woody Allen elképzelt alakjával beszéli meg élete gondjait, és fogadja meg a kegyetlen iróniával, de Woody Allenre jellemző tisztánlátással megfogalmazott véleményeket. Sophie Lellouche is jobban tette volna, ha ösztönei helyett Woody Allenre hallgat.
