Az Isten hozott Németországban! vígjátéknak középszerű, de legalább érdekes korképet fest a német középosztály menekültválsággal kapcsolatos érzéseiről.
Simon Verhoeven vígjátéka elég jól teljesített a hazai piacon, megnyerte a Bajor Filmdíj közönségdíját, és a Német Filmdíj „az év legnagyobb bevételét hozó film” díját is. Ebből elég egyértelműen látszik, hogy Verhoeven ügyesen beletalált a német néplélekbe, és bár elég valószínű, hogy a kulturális különbségek miatt nekünk esélyünk sincs teljes egészében értékelni a filmet, azt azért kívülállóként is lehet érzékelni, hogy a német középosztály (hozzánk hasonlóan) teljesen tanácstalan a menekültkérdés ügyében.
A menekültválságra egy vígjátékot felhúzni elég merész vállalkozás, ám az Isten hozott Németországban! esetében sikerült elkerülni az érzéketlenséget és az ízléstelenséget is úgy, hogy közben még tudott is mondani valamit a film erről a kényes témáról. A filmbéli családban az apuka és az anyuka a nyugdíjkorhatárt súrolja, a gyerekek pedig már rég kirepültek, hogy a harmincasok teljesítménykényszeres életét éljék. Dr. Richard Hartmann (Heiner Lauterbach) magán viseli a kapuzárási pánik összes tünetét: nem hajlandó nyugdíjba vonulni, folyamatosan cseszteti a fiatal és jóképű kollégáját, ráncfeltöltésre és diszkóba jár, még Facebookra is regisztrál. Felesége, Angelika (Senta Berger) szintén nehéz életszakaszban van, ám neki nem a fiatalság, sokkal inkább az anyáskodás hiányzik. Miután a menekültszállónak se használt ruhákra, se nyelvtanárra nincs szüksége, Angelika úgy dönt, hogy más módon segít: befogad otthonába egy menekültet. Diallo (Eric Kabongo) Nigériából, a Boko Haram elől menekült Németországba, családját elvesztette, a német nyelvet alig beszéli, épp a betelepülési engedélyére vár. Érkezése a Hartmann rezidenciára elég vegyes érzelmeket vált ki mind a ház lakóiból, a szomszédokból és a rendőrségből is.
A film legerősebb humorforrása, hogy a német család megpróbál állandóan politikailag korrekt lenni, de persze ahogy minden ember, ők is folyton belesétálnak rosszul megfogalmazott mondatokba, melyeket mindig nagyon kínosan próbálnak megmagyarázni. Egyértelműen azok a pillanatok a legjobbak, amikor Diallo tanácstalan vagy szkeptikus arckifejezéssel nézi a zakkant német családot, akik éppen kétségbeesetten bizonygatják a toleranciájukat. Az eltérő értékrendek ütköztetése nagyon valószerű szituációkat szül, például amikor Diallo megkérdezte Hartmannék 32 éves, még mindig egyetemista lányától, Sofie-tól (Palina Rojinski), hogy miért nincs ennyi idősen se férje, se gyereke, egy nagyon hasonló személyes élményem ugrott be, ahol ugyanolyan hebegve-habogva és kínosan feszengve magyarázkodtam, mint a filmbeli Sofie. Nem arról van szó, hogy Diallo érzéketlen vagy esetleg szexista lenne, egyszerűen egy más világból jött, így nem érti, hogy ami számára teljesen logikus és magától érthetődő, miért ennyire bonyodalmas a németeknél. Nyugat-európai értékrendek ide vagy oda, Diallo nyílegyenes kérdései által Verhoeven elég jól odaszúrogat a liberális ideológia válságának, persze azért a szélsőjobbosokat sem kíméli, nem véletlen, hogy az egyetlen olyan kiemelt szereplő, aki menekültellenes, konkrétan egy őrült. Érdekes belelátni kicsit a németek fejébe, hiszen ők már megtapasztalták, hogy teljesen más elméletben és gyakorlatban liberálisnak lenni. A filmben fel-felvetődnek olyan kényes kérdések, hogy jó ötlet volt-e transzparenseken követelni, hogy fogadjunk be mindenkit, illetve mennyire bízhatunk meg egy idegen kultúra tagjában. Bár bedob pár eltérő nézőpontot, azért a film elég egyértelműen állást foglal, amikor egy vígjátékhoz képest szokatlanul súlyos monológból megtudjuk, mi történt Diallóval, mielőtt Németországba érkezett.
A film bravúrosan megoldotta, hogy ne legyen sértő – legalábbis a menekültekre nézve nem, azért a németek kapják benne az ívet – ám időközben sokszor elfelejt vígjátéknak lenni. Itt nem arra célzok, hogy ehelyett dráma lenne: vannak viccek, csak sokszor nem viccesek. Az első félóra nagyon erőtlen, a fő konfliktus – Diallo beköltözése – csak a film negyedénél érkezik el, addig pedig túlságosan sok a felesleges jelenet. A játékidő két órás, és még ennél is hosszabbnak érződik, mert a narratív felépítés csapongó, tele olyan jelenettel, amelynek a vágóasztalon kellett volna végeznie. Bár bőségesen vannak benne szórakoztató helyzetek, a direkt poénok szinte soha nem működnek, és ez egy vígjátéknál elég végzetes hiba. Az Isten hozott Németországban! arra jó, hogy bebizonyítsa, lehet viccelni a világ nyomorúságos helyzetével, de ettől még nem fog hosszan megmaradni az emlékezetünkben.
