A Bush-éra egyre gyakoribb témája manapság a filmkészítőknek. Andreas Dresen némi humorral operáló melodrámája egy újabb izgalmas nézőpontot kínálva meséli el a 2000-es évek egyik legfontosabb jogi küzdelmét. Nem kevesebb történt, mint hogy egy édesanya beperelte az amerikai elnököt…
1982-ben Michael E. Levin szélsőjobboldali, nacionalista gondolkodó megdöbbentő sorokat közölt a Newsweek hasábjain. Publikációja a (potenciális) terroristák megkínzásának legitimálását, a véres kínvallatások morális alapjainak megteremtését szorgalmazta, mondván: „vannak helyzetek, amikor a kínzás nem pusztán megengedett, hanem erkölcsileg megkövetelendő.” Miközben állításait megannyi kritika érte, és műalkotások is születtek azok erősen megkérdőjelezhető tartamát illetően (lásd Martha Rosler híres videóművét), Levin gondolatai valahogy máig meghatározzák a legtöbb nyugati közösség alapvető gondolkodásmódját, értékítéletét.
Noha nem azért, mert felvetései olyan hallatlanul eredetiek és inspiratívak volnának – épp ellenkezőleg: ösztöneinkkel kommunikál, elemi dühünket és bosszúvágyunkat piszkálja fel. Levin szerint egy elkövetkezendő terrorcselekmény hátterében álló egyénnel nem szükséges kíméletesen bánni; miért áldoznánk fel tömegeket azért, hogy egyetlen velejéig romlott szörnyeteg felé a felvilágosult nyugat empátiájával közelítsünk? A felvetéseiben, érvelésében fellelhető megannyi hiba és csúsztatás kikezdésére talán nem épp egy filmkritika a megfelelő platform, ám mai fejjel talán ez már nem is feltétlenül szükséges. Elég rámutatnunk gondolkodásának következményére, mely egyben talán a legnagyobb ellenérv is, és csupán egyetlen szóval leírható: Guantánamo.
Az öbölnél létrehozott fogolytábor az emberi jogok és méltóság peremére sodort „senkiföldjén” működik a mai napig, ami sem Kuba, sem az USA területeihez nem tartozik jogilag, mégis utóbbi ellenőrzése alatt áll. Válaszul a 9/11 történéseire, a Bush-adminisztráció kifejezetten az arab származású gyanúsítottak poklát rendezte be ott, hogy a CIA embertelen módszerekkel információkat nyerhessen ki belőlük. Mindez pont a Levin által leírtaknak megfelelően történt: a jövőben esetlegesen bekövetkező terrorcselekmények elkerülése végett gyötörtek többszáz embert.
Ám a táborban készült felháborító és gyomorforgató fotók mellett az is nyilvánossá vált, hogy a foglyokat vádemelés nélkül, puszta feltételezések alapján hurcolták oda, és mint kiderült, sokakat teljesen alaptalanul, hiszen semmi kapcsolatuk nem volt az Al-Káida terrorszervezettel (nem mintha ellenkező esetben indokolt lenne a képeken látható szadista bánásmód). Az elhurcoltak közé tartozott Murat Kurnaz, a fiatal, török származású német állampolgár is; az ő ügyét dolgozza fel a 2022-es Egy anya George W. Bushsal szemben c. filmdráma. Murat egyik napról a másikra eltűnik, édesanyjának, Rabiyenak (Meltem Kaptam) hétköznapi életét és családját hátrahagyva politikai aktivistává kell válnia, hogy fiát visszakaphassa. Ehhez nem kell mást tennie, mint „beperelni” G. W. Busht.
Úgy tűnik, a filmesek az utóbbi években egyre gyakrabban és szívesebben nyúlnak vissza az ifj. Bush nyolc éves kormányzásának fontosabb eseményeihez. A 2017-es 9/11 c. teljes fiaskó után 2018-ban nagy figyelmet kapott az akkori politika Adam McKay szatirikus sztárparádéjának, az Alelnöknek köszönhetően, a sort pedig folytatta a 2020-as, igencsak tisztára mosott PBS-gyártotta dokumentumfilm (George W. Bush), majd pedig a 2021-ben az Apple+ és a BBC kínálatában debütáló Szept. 11.: Az elnök háborús szobájában.
Ahogy a címek is sugallják, ezek az alkotások „felülről”, a politikai szereplők szemszögéből vizsgálják a történteket, Andreas Dresen kamerája viszont a német újfilm hagyományához híven a társadalom margójára sodródott kisember pozíciójába helyezkedik. A németországi török kisebbséget bemutatva, és a politika sodrának kiszolgáltatott egyénre fókuszálva követi végig Rabiye elkeseredett, végtelennek tűnő jogi küzdelmét. A komor témát azonban helyenként könnyed humorral oldja a rendező, mely főleg a háziasszony szerepéből kilépni kényszerülő anya és az ügyét segítő jogász, Bernhard Docke (Alexander Scheer) közös jeleneteiből, kettejük kémiájából fakad.
Már megjelenésük is némileg komikus; a molettebb Rabiya, és rendkívül vékony ügyvéd Stan és Pan [Romániában Stan és Bran néven voltak ismertek; eredetileg Laurel és Hardy – a szerk.] párosát idézik, ám a film humora távol áll a burleszktől. A poénok jelentős része Rabiye – teljesen érthető és átérezhető – naivitásából fakad; már-már gyermeki szemmel figyeli az akkori politika alakulását, készpénznek véve fia gyors és egyszerű szabadon engedését. Egy ideális világban neki lenne igaza, ám a politikusok hatalomféltése, a nyugati társadalmakon eluralkodó poszt-9/11 paranoia és a médiában zajló félelemkeltés szövevényes hálójában Murat hazajutására nincs garancia, legyen bármennyire ártatlan.
Ez a kiszolgáltatott, „alulnézeti” perspektíva nagyon izgalmas és fontos poltikai aktus a rendező részéről. Nem csupán térfélváltásról van szó, mely során a terrortól rettegő fehér emberé helyett a muszlim világ nézőpontja érvényesül a filmben. Ez a naiv, rácsodálkozó szemszög képes arra, hogy lebontsa az USA politikai ideológiájának rögzült, már-már észrevétlen tantételeit. Noam Chomsky szerint ugyanis Amerikában a propaganda sosem direkten, a totalitárius rendszerek mintájára működött, hanem mindig előfeltevésekre épül, így bizonyos dolgokat alapvetőnek, elfogadottnak tekint; például az USA atyáskodó szerepét a világpolitikában. Sok vita folyt az iraki háború kapcsán, de azt a kérdést, hogy Amerikának van-e bármiféle joga mindehhez, senki nem tette fel – pedzegeti Chomsky. Rabiye karakterének őszinte, és kívülállóságából (is) fakadó „rácsodálkozása” pont ezt a bevett, általános felfogást kérdőjelezi meg.
A nő elvitatja az USA jogát ahhoz, hogy mások dolgába üsse az orrát, vagy épp koholt vádakkal börtönözzön be és kínozzon meg bárkit „az amerikai emberek biztonsága érdekében”. Abszurdnak és nevetségesnek tűnik, mikor elhangzik a film alapkonfliktusa az „amerikai elnököt beperlő anyáról”, de ez épp a Chomsky által definiált propagandából fakad: elfogadjuk Bush hatalmi pozíciójának legitimitását, miközben minden jogunk meglenne ezt kétségbe vonni, Rabiye szemüvegén keresztül pedig mindez magától értetődővé válik.
Amerika „soft” propagandája mellett pedig Levin toxikus ideológiáját is kikezdi Dresen filmje. Ártatlanok tömegeinek védelmezése helyett más (etnikumú) ártatlan emberek brutális megkínzása, megcsonkítása, testi és pszichikai terrorizálása valósult meg végül Guantánamón – intézményesült az embertelenség. Félő, hogy a német rendező kritikája is valódi visszhang nélkül marad, és a politikát továbbra is a félelem-, és egyúttal a gyűlöletkeltés fogja uralni: Donald Trump elnöksége alatt elrendelte a fogolytábor működésének meghosszabbítását, a közbeszédet pedig továbbra is az egyes kisebbségek kirekesztésének kérdése tematizálja.
