Úgy tűnik, Hollywood az életrajzi filmek szezonját éli. Még jóformán el sem csitultak A király beszéde többszörös Oscar-díjának hullámai, megérkezett A Vaslady (igaz, brit felségvizekről) és a J. Edgar. Most pedig itt van Marilyn Monroe, amire csak annyit mondhatunk: ideje volt, hogy értékelhető film szülessék minden idők egyik legnagyobb popkulturális ikonjáról.

Az eddig többnyire televíziós alkotások készítőjeként ismert Simon Curtis „hozott anyagból” dolgozik: munkájának alapja az a memoár, amelyben A herceg és a színésznő (The Prince and the Showgirl, 1957) című, Laurence Olivier-rendezte film harmadasszisztense, a később szintén filmkészítőként ismertté vált Colin Clark beszámol a Marilyn Monroe-val az angliai forgatás alatt kialakult futó románcáról – igaz, nem igaz, fene se tudja, de nem is lényeges. (Clark két könyvet is szentelt a nevezetes forgatásnak, de csak a második, 2000-es változatban „lebbenti fel a fátylat” a titokról.)

Az Egy hét Marilynnel nyilván nem az első és egyetlen mozgóképes (fikciós vagy dokumentarista) alkotás, amely Monroe-t állítja középpontba; de különösebben nagyot egyik sem durrant. Ami tökéletesen érthető is: Marilyn Monroe-t szinte lehetetlen eljátszani. A személye körül képződött mítoszok értelmében ő nem pusztán egy népszerű színész- és énekesnő, hanem mindannak a megtestesítője, amit tragikusra zárt pályája során életszerűen – mert ösztönösen – megjelenített: ő maga a glamour; a siker, pénz, csillogás felemás és aknamezőkkel tarkított világának eleven metaforája. Nem egyszeri showgirl, hanem lényegileg azonos a show-val: annak ellentmondásosságát, kétértelműségét személyes sorsa hitelesíti; és ezt irgalmatlanul nehéz visszaadni a vásznon – ha úgy tetszik, a show „nyelvén”. Szerepét az alkotók eredetileg Scarlett Johanssonnak szánták, és ez látszólag sokkal logikusabb választás lett volna, mint Michelle Williams – ám egyre beljebb kerülvén a filmelbeszélés „sűrűjében”, egyáltalán nem bántam, hogy végül ez utóbbira esett a (talán kényszerszülte) választás. Mint ahogy egyre kevésbé bántam bármit is ezzel a filmmel kapcsolatban.

Az expozíció ugyanis kifejezetten kapkodósra sikeredett: a nézőnek önkéntelenül az az érzése támadhat, hogy ez az egész – a karakterek, a történet közege, a vidéki Angliával, majd a nagyvilágias, mégis ódivatú Londonnal, ahová valósággal berobban az amerikai szőke szexszimbólum – nincs kellőképpen felépítve. Eleve gyanús, amikor a főhős világát, történetbeli beágyazottságát az alkotók letudják egy néhány soros narrációval, amit egy pszichológiai szempontból nem túlzottan indokolt „nagy elhatározás” követ – és máris megérkeztünk Sir Laurence Olivier előszobájába. A tempó azonban egyre kimértebb, lassabb lesz, lehetőséget adva a különböző cselekményszálak és konfliktusok finom és árnyalt kibontására.

Végeredményben kinek is a filmje az Egy hét Marilynnel? Colin és Marilyn központi cselekményszála mellett előtérbe kerül – az emlékezetes(en botrányos) forgatás díszleteibe ágyazva – az idősödő színészlegenda, Anglia nemzeti kincse (Olivier) és a látszólag felszínes és léha, helyét nem lelő amerikai díva vonzásokon-taszításokon alapuló kapcsolata, nagy felismeréseket szülő „ütközése” („ő egy nagy színész, aki filmsztárrá szeretne válni, te pedig egy filmsztár vagy, aki nagy színésszé szeretne válni”, fogalmazza meg a dilemmát Marilyn számára a fiatalember). A femme fatale végzetes vonzerejétől megszédült fiatal rendezőasszisztens számára végig ott a háttérben Lucy, a ruhatároslány mint reális – és épp ezért kevésbé izgalmas – alternatíva; a felnőtté válás azonban megkívánja számára a majdhogynem irreális Marilyn-tapasztalatot. (És csak zárójelben: néhány elragadó képsort köszönhetünk Sir Laurence és Vivian Leigh, a kitartó feleség viszonyának.)

Ezek a széttartó, de kiváló karakterábrázolási lehetőségeket teremtő történetvonalak – megjegyzendő, az ifjú Eddie Redmayne mellett Kenneth Branagh és Judi Dench is remekel a vásznon – a Marilyn-jelenség körül futnak össze, megrajzolva egy gyötrődő, szeretetéhes és mindenekelőtt végzetesen magányos nő, egy állandó egzisztenciális szorongásban élő emberi lény portréját. És innen nézve nagyon is érthetővé válik, hogy miért épp egy Michelle Williams típusú színésznőre volt szükség ehhez a Marilyn-ábrázoláshoz: hiszen egy allűrjeivel együtt is kedves, bájos és esendő lányt látunk, aki foglyává vált egy szerepnek, amelytől nem tud, de talán nem is akar szabadulni, holott tudatában van a distanciának: „Csináljak úgy, mint »ő«?” – kacsint oda Colinnak a felhevült férfirajongók gyűrűjében. Mint „ő”, vagyis mint „Marilyn”, a „másik”, a szerep és a bálvány – ami már végképp a személyiségének részévé vált, és végül ez okozza vesztét.

És ez akkor is szép, ha – meglehet – közhellyé kopott, mint annyi mítosz. Mint maga Marilyn Monroe.