Corneliu Porumboiu legújabb, a cannes-i versenyprogramban debütált filmje, a The Whistlers (szó szerint A fütyülők, a magyar forgalmazásban A hegyek szigete) egy okos, humoros, filmtörténeti utalásokkal teli, igazán stílusos alkotás lett, korábbi munkáival ellentétben a szerzői jegyek mellett markáns műfaji jellemzőkkel is bír: egyértelműen a neo-noir zsánerét képviseli.
Az erősen stilizált alkotás Iggy Pop The Passenger című számával robban be a mozivászonra, hogy aztán egy Porumboiutól megszokott, meglehetősen abszurd premisszára épülő, izgalmas bűnügyi történet bontakozzon ki. A főhős, Cristi (Vlad Ivanov) ugyanis egy romlásnak indult nyomozó a kábítószerosztályról, akinek a feladata, hogy kiszabadítson a börtönből egy gengsztert, nevezetesen Nagy Zsoltot (Sabin Tambrea). Ám mindenekelőtt el kell sajátítania a Kanári-szigetek ősi, fütyülésre épülő nyelvjárását. Az akcióra a klasszikus film noirokból kilépő femme fatale, Gilda (Catrinel Marlon) veszi rá a férfit – a neve kifejezetten passzol a sztorihoz: azonnal eszünkbe juttatja Charles Vidor 1946-os alkotását.
Az elsajátítandó füttynyelv egyébként valóban létezik: El Silbónak hívják, és a spanyol La Gomera szigetről származik. A lényege, hogy a magán- és mássalhangzókat füttyszóra cserélik, s így alkotnak akár többszörösen összetett mondatokat is. A fütyülés technikáját mintha a gengsztereknek találták volna ki, hiszen ahogy Cristinek elmagyarázzák: úgy kell csinálni, mintha pisztolyt tartanál a szádban, a golyó pedig az ellentétes oldalon lévő fülednél jönne ki. De az El Silbo nemcsak ezért kiváló választás egy neonoirhoz, hanem mert a cselekménnyel keveredve azonnal több konnotációt is rendelhetünk hozzá.
Egyrészt társadalomkritikai jelentése van. Abban a korban, amikor „véletlenül” éppen az adott beszélgetésünkhöz passzoló hirdetést dob fel a Facebook vagy a Google, sokan pedig még a laptopjuk webkameráját is letakarják, a lehallgatás lassan szervesebb részévé válik az életünknek, mint az átkosban. Cristi lakása, a rendőrség, de még a mobiltelefonok is biztosan be vannak kamerázva. Így vissza kell nyúlni egy ősi nyelvhez, ami még csak nem is hasonlít a beszédhez – sokkal inkább R2D2 vagy a madarak csicsergéséhez. Ebből következik a fütyülés értelmezésének második rétege. A „dalol, mint a madár” kifejezés tökéletesen passzol a The Whistlers kétszínű karaktereinek viselkedésére. Ezek a személyek – akiknek nevével fémjelzett fejezetekre osztva bontakozik ki a cselekmény – egytől egyig velejéig romlottak. Cristi, akiről az utolsó pillanatig kétséges, hogy a manipulatív Gildának, a szintén korrupt rendőrfőnök, Magdának (Rodica Lazăr) vagy a maffiavezér, Pacónak (Agustí Villaronga) dolgozik-e. A mellékszereplők – mint, a füttymester, Kiko (Antonio Buil) vagy Cristi anyja (Szőnyi Júlia) – szintén érdemelnek egy-egy bekezdést a filmben, még akkor is, ha ezek a töredékek magukról a figurákról nem, csupán a történetről szolgáltatnak új információt.
A The Whistlers egyik nagy erénye ugyanis, hogy a már alapból ötletes és izgalmas témát non-lineáris narrációval teszi még érdekfeszítőbbé. Ennélfogva az idősíkok, illetve a helyszínek is konstansan változnak – míg az egyik pillanatban az operatőr, Tudor Mircea a napfényes Kanári-szigetekről készült csodálatos képei láthatók, addig a másikban a borús, esős Bukarest felvételei köszönnek vissza. A szétszabdalt cselekményvezetés pedig lankadatlan koncentrációt és agymunkát vár el a nézőtől, ami egy eleve élvezetes filmnél igazán nem nagy kérés. Főleg, ha mindez Porumboiu sajátos humorával társul, amely az alkotás minden szintjén tetten érhető. A nagyszerű zenehasználat sem merül ki Iggy Pop slágerében, a soundtrack markáns részévé válik a The Whistlersnek, olyannyira, hogy a szállodai portás kedvenc operája visszatérő poénná válik – de a filmtörténeti intertextusok sem ragadnak meg az utalás szintjén. A vicces csavarnak köszönhetően a Psycho zuhanyzós jelenetének igazán egyedi pastiche-sának lehetünk tanúi.
A The Whistlers neo-noir révén bár erősen a klasszikus zsáneren alapszik, néhány aspektusban mégis újraírja annak konvencióit. Így például Cristi nem kizárólag a femme fatale hatására lépett a bűnözés útjára, hiszen ahogy az a lehallgatott lakásából is következik, a nyomozó már a megismerkedésük előtt valamilyen szinte sáros volt. Ezenfelül míg film a noir műfajába kódolva van a főhős bukása, addig a Cristi ugyan nem győztesen jön ki az akcióból, mégsem bukik el. Ami veszteségnek tűnik, valójában nem akkora probléma, ráadásul kapcsolata Gildával is meglehetősen happy end-gyanús.
A nem időrendben haladó cselekményvezetés jó néhány váratlan fordulatot eredményez, a fütty-nyelv pedig amennyire abszurd, annyira élvezetes. Ahogy maga a The Whistlers is, ami bár nem teljesen olyan, mint Porumboiu korábbi munkái, esszenciájában mégis érezhető a rendező sajátos és intelligens látásmódja.
A filmet a Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon június 7-én, pénteken vetítik, fél nyolctól, a Studházban.
