Pierre Schöller három César-díjat elnyert alkotása egy politikai válsághelyzetet jár körül annak egyik fő figurájára koncentrálva. A francia közlekedésügyi miniszter, Bertrand Saint-Jean szembesül egy kényes döntési szituációval: privatizálják-e a vasútállomásokat, ezzel óriási társadalmi ellenszenvet kiváltva és megkockáztatva a következő választásokat? Vajon megúszhatja ezt ép bőrrel és a bársonyszéke megtartásával?

Az Államérdekből azért lehet sikeres, mert a politikusból embert csinál (ezért nem lehetne egy ilyen filmet Kelet-Európában elkészíteni). Noha a főhős olyasvalaki, akinek élete minden pillanatában szakmájának csúcsán kell állnia, döntéseivel egy egész ország, egy egész társadalom életét befolyásolja, mindemellett azonban ő is tévedhet, és téved is, s az árnyékban pedig ott a szorongó magánember, aki kiszorul a public eye-ból, aki talán nem is akarna ekkora felelősséget, akinek csak a nyakába rándult mindez. Nem véletlen, hogy a főhős karaktere egyrészt egy kisebb minisztérium (közlekedésügy, a franciáknál ilyen is létezik) feje, másrészről friss játékos a politika sakktábláján. A mögötte álló Gilles (Michel Blanc), a mentorfigura öreg motoros, a gaullisták utolsó bölényeinek egyike (a film nem véletlenül zárul azzal a mondattal, hogy Bertrandnak fiatalítani kell a csapatán), aki számára a politika még igazi élethivatás volt. Ezzel szemben Bertrand (Olivier Gourmet) inkább egy szakember: ő a közlekedéshez ért és nem a politikához. Megválasztják, majd négy év múlva talán más lép a helyére, és akkor visszamegy a magánszférába.

Az Államérdekből legfőbb erénye ez az újfajta megközelítésmód: az amerikai filmek (The American President / Szerelem a Fehér Házban, Primary Colors / A nemzet színe-java és társaik) sokszor ábrázolnak döntési helyzetben lévő államférfiakat (leginkább természetesen az Államok mindenkori fiktív elnökét). Míg azonban ezen túláradóan patriotisztikus alkotásokban az ország vezetője és az őt körülvevő szakemberek igazi, rendíthetetlen cselekvők, valódi oroszlánok, Schöller filmjének központi eleme az emberi gyengeségek kidomborítása, melyek még a legjobb szándékú politikus esetében is súlyos, az egész nemzetet érintő hibákhoz vezethetnek.

Oliver Hirschbiegel azáltal mutatott újat A bukásban, hogy Hitlert mint embert ábrázolta. Schöller pedig úgy, hogy egy másik „szörnyet” (vagy más esetekben szentet) humanizál: az államférfi ezúttal már nem a népen élősködő monstrum, se nem acélos tekintetű félisten. Kopaszodó, szemüveges fickó, aki álmaiban krokodilokba mászó pőre hölgyekről fantáziál és néha több bort iszik a kelleténél. Természetesen mindez Olivier Gourmet érdeme is, aki hitelesen, és végig szimpátiát keltően alakítja a miniszter szerepét. De a Gilles-t megformáló veterán Michel Blanc is erőteljes alakítást nyújt – nem véletlenül lett ő a film egyik César-díjazottja.

A film mindezek ellenére több ponton is elvérzik. A legfőbb gyengesége – hiába a remek karakterek és az éles konfliktushelyzetek – a valódi dráma hiánya. A kétórás játékidő sem segít, sőt inkább csak hátráltatja a cselekmény kifutását. Hosszasan el van nyújtva minden, a hosszú politikai viták és látszólag céltalan csatározások egy idő után kikezdik a nézők idegeit, és alig várjuk már, hogy történjék valami – legalább annyi, hogy megjelenik a képen a végefőcím. Az egyetlen igazán drámai jelenet hirtelen következik be és éppen ezért – illetve amiatt, hogy egymagában áll a film hatalmas, ömlengő szövetén belül – minden nagyszabásúsága és véressége ellenére kioltódik, nem hat kellően sokkolóan, nem izzik a megfelelő drámai hőfokon. (Nem véletlen egyébként, hogy többek közt a film magyarországi plakátja is ezt a jelenetet választotta tárgyául.)

A rendező árnyalt és mindenre kiterjedő közéleti körképet kíván adni, ami igencsak méltányolandó cél, azonban mindebből az sül ki, hogy a film tele van alig használt és kevés vizet zavaró, felszínesen megírt karakterekkel. A munkanélküliből egy „kormányzati imázskampány” keretein belül a miniszter sofőrjévé váló „rocker” figurája például szinte semmit nem ad hozzá a sztorihoz, ezért az ember nem is igazán rendül meg halálának, majd temetésének jelenetein.

Összességében az Államérdekből bátran ajánlható mindazoknak, akiket behatóbban, az unalmas részletekig menően érdekelnek a politikai játszmák döntéshozatali folyamatai, mechanizmusai, akik a strandon napozva is Montesquieu munkáit lapozzák és elemzik örömtől eltelt arccal. A mezei néző viszont csalódni fog, ha egy izgalmas, drámai és feszültséggel teli százhúsz percet vár, melyben minden egyes pillanat egy thriller fordulataival van megpakolva. Ellenben a „vadkelettel”, Nyugat-Európában úgy tűnik, a politika nem a nagyszabású tirádák és az ölre menő harcok terepe, hanem sokkal inkább a számító, intellektuális és szervezős játékok halk csatározásainak színpada. És ez így is van jól.