„Távolban egy fehér vitorla..." – dúdolgattam a campusig, pedig nem rajongok a Republikért, de akkor valahogy aktuálisnak találtam a sláger kezdősorát. S eljátszadoztam a gondolattal, hogy vajon mit dúdolgatott a Surprise kapitánya, miután kiadta a parancsot: „Utolérni és elsüllyeszteni az Acheront." Az utolérés még ment, ahogy ment, de az elsüllyesztéssel volt egy kis gond.
Mert lássuk, miről is van szó: 1800 elején járunk. Napóleon már szinte egész Európát uralja a szárazföldön, és most szeretné, ha a vízi ütközetek terén is elismertté válna a harci technikája. Az angol flottát azonban nem lelkesítik BN tervei, s ezért Jack Aubrey (Russell Crowe) kapja a feladatot (no meg a Surprise hajót), hogy megsemmisítse az Acheron nevű francia fragettot, mivel az az óceánok vizén kalandozva igyekszik megtörni a britek ellenállását. „Jószerencse" Jack igazi hazafi, nem ismer kifogást, így Brazília csendes partjaitól a Horn-fok vihar tépázta vizein keresztül a hó és jég bontotta északra, a világ túlsó oldalára üldözi a célpontot, mígnem azt kell hogy konstalálja: az üldözőből üldözött lett. Halálos taktikai csata veszi kezdetét ezután a két kapitány között, akik kénytelenek minden furmányukat és leleményüket felhasználni a győzelem és az életbenmaradás érdekében...
A film fővonalát azonban nem a harc, hanem a kapitány és a doktor barátságának cselekményszála képezi, melynek segítségével egy nagyon tudatos dramaturgiai csel van elhelyezve a filmben. Vajon ki az a kém a hajón, aki révén az ellenség mindig tudomást szerez hollétükről. A naiv néző azt hiszi, hogy nyomozás folyik, és ez az a rejtély, amit meg kell oldani, de közben ez az egész kém-sztori csak kamu. Ez a doktor vonal annyira elemi, egyszerű és barátságos, hogy miután kijövünk a moziból, leginkább egy romantikus film élménye olvasható le az arcunkról, mintsem egy szadista háborús filmé.
A Kapitány és katona tökéletesen megidézi a régi, klasszikus kalandfilmek hangulatát. A (még) történelmileg (is) korhű tengeri viharok, hajós összetűzések nem a film előterét képezik, nem a szemünk rágógumiztatása a céljuk, hanem aktív részét képezik a történet finom szövetének. Korunk akcióőrült rendezőivel szemben Peter Weir kellő figyelmet fordít a szereplőkre. A legénység nemcsak jobbra-balra rohangáló, „arctalan" statisztákból áll, hanem szinte mindenkinek megvan a maga története. A film hibája (szerintem) nagyrészt éppen ebből fakad, ugyanis néha elveszíti a cselekmény egyenes vonalú görgetésének lendületét, és „leakad" sztorizgatni, de ettől szerencsére még (nagyon) élvezhető.
A film szerkezete végig az ellenpontozásra épít, a két hajóskapitány párharcát imitálva a természet fékezhetetlen erői feszülnek az emberi kitartást és találékonyságot jelképező tengeri alkalmatosságoknak, a józanész parancsa küzd a kötelességtudattal, pökhendi büszkeség vetélkedik a humánummal. A rendező nem terheli meg a történetet olcsó pszichologizálással, viszont a zsánermese által nyújtott kereteket bátran kihasználja az 1800-az évek emberi viszonyainak és érték(különbség)einek a bemutatására.
Végszó: a Kapitány és katona alapvetően klasszikus macsó kalandfilm, kiváló rendezéssel; a Russell Crowe iránt rajongó hölgyek nyugodtan elkísérhetik rá párjukat, csak arra kell vigyázni, hogyha már az otthoni akvárium vízszűrője által keltett hullámzástól is tengeribeteg lesz a hölgyike, akkor nagy adag Chio Chipset vásároljunk, lehet szükség(e) lesz majd a tasakra.
