A tökéletes gyilkos olyan krimi, ahol az igazi áldozat maga a néző – de nem igényel komoly nyomozói munkát a tettesek felkutatása, az elkövetők ugyanis otthagyták az ujjlenyomatukat a stáblistán.

A magyar krimi hányatott sorsa jól dokumentált. Sokan a rendőri hivatás társadalmi megítélését tartják a ludasnak, amiért nem készülnek jó detektívfilmek nálunk, mások az államszocializmus alatt elsorvadt műfaji hagyományokat okolják. De a rendszerváltás lassan 30 éve volt, és bár divatos az előző rezsimet okolni minden problémánkért, ideje ráébrednünk, hogy nem a zsánerben gondolkodás tradíciója, hanem a tehetség hiányzik sok esetben a bukdácsoló próbálkozásoknál. Lengyelországban például – ahol a hasonlóan alacsony a rendőri szakma megbecsülése – már a 90-es évek hajnalán olyan kőkemény zsarufilmek készültek, mint a Psy, de a 2013-as Közlekedésrendészetnél (Drogówka) nem találunk jobb példát arra, hogyan kell Közép-Európában Hollywooddal versengő tömegfilmet csinálni. A kevés magyar próbálkozás, ahol jól sikerült megfogni a bűnügyi zsánert, vagy erősen szerzői (Hukkle), vagy igencsak szubverzív (A nyomozó) volt. Pacskovszky József nem ezen a vonalon indult el. Ő egy teljesen klasszikus detektív-történetet csinált, amely akár működhetett is volna – a 90-es években, tévéfilmként.

A főhős, Kamenár középkorú gyilkossági nyomozó, aki tönkrement magánélete elől (lánya meghalt, feleségétől elhidegült) a nihilizmusba menekülve tengeti napjait, kifejezetten keresve a halált. Ám amikor egy nap egy olyan ügyhöz riasztják, ahol a feltételezett elkövető a lánya halálát okozó drogos cafka, a nyomozónk élete új értelmet nyer. Kamenár azonban hamar rájön, hogy a nőt valaki be akarja sározni, és személyes bosszúvágyán hamar felülkerekedik még erősebb igazságérzete. A férfi tehát nyomozásba kezd, hogy felfedje a valódi gyilkost, akinek az a modus operandija, hogy gazembereket öl és gazemberekkel viteti el a balhét. Látom magam előtt a high concept pitch-cset: mi történik, ha a True Detective Rust Cohle-ját eresztjük neki a Dexter öntörvényű sorozatgyilkosának? És valószínűleg a készítők fejében is ott volt legalább az első, ugyanis a főcím stílusában kísértetiesen hasonlít A törvény nevében megigéző intrójára.

Kamenár azonban csak archetípusként párja Cohle-nak. Filozofáló monológokat ne várjunk tőle: László Zsolt színészi jelenléte ellenére a karakter többnyire felszínes. De nem is baj, ha egy másfél órás film nem képes olyan komplex jellemeket felskiccelni, mint egy nyolc részes sorozat. Nagyobb probléma, ha maga a cselekmény sem szolgál izgalmakkal: A tökéletes gyilkos csavaros bűnügyi sztori helyett kiszámítható közhelyekkel támad. Amit végképp nem lehet megbocsájtani a filmnek, az a totálisan blőd fordulat, amikor a főszereplő lányról, Petráról, aki megharapta a maszkos gyilkos kezét – és ennek a harapásnyomnak a keresésére áll a szüzsé középpontjában – egyszer csak kiderül, hogy valójában nem tudja, melyik a jobb és melyik a bal oldal. Már vígjátékokban is elnyűtt poén „nem arra, a másik jobbra” jellegű iránytévesztés, de egy krimiben nem lehet az a shyamalani csavar, hogy az egyik szereplőről megtudjuk, funkcionális analfabéta, ezért egészvégig rossz felé vezetett. Ez olyan szintű megvezetése a nézőnek, mint amikor úgy sztornóznak írók akár egész sorozatévadokat (khm… Dallas), hogy az „egész csak egy álom volt”.

A forgatókönyv gyengeségei mellett A tökéletes gyilkos ráadásul kifejezetten régi vágású film, méghozzá a kifejezés legnegatívabb értelmében. Ez leginkább a zenében nyilvánul meg, mely nemcsak tolakodó (nagyon baljós, nagyon sejtető akar lenni, még akkor is, amikor nem kéne), de kimondottan a kilencvenes évek televíziós krimijeire hajaz. Ehhez hozzájön az ügyetlen utószinkron, és már kész is a „Hallmark-hatás”, valamiért ugyanis úgy döntöttek a készítők, hogy a főszereplő lányt, Hőrich Nóra Lilit leszinkronizálják, de egyébként se rögzíthettek túl sok hasznos hangot, mert mindenkinek leugranak mondatai a szájukról. Persze ez régen a magyar filmben még teljesen elfogadott volt és gyakran dolgoztak a legnagyobb rendezők is például külföldi színészekkel csak az arcuk miatt – de manapság ez a szinkronstúdió-íz már egyszerűen amatőr hatást kelt és elidegenítő.

A film minőségében és műfajában így a közelmúltból leginkább a LogInra hasonlít, de azon legalább érezhető volt valamiféle szenvedély, akarás, és volt egy koncepció mögötte (levélregény újravizionálása skype-filmként), ami érdekessé tette, még ha nem is volt jól kivitelezve. Pacskovszky József alkotásán nem érződik ez a passió, a szó egyik értelmében sem: nem látszik, hogy a rendező vért izzadt volna a forgatáson, ahogy az sem, hogy kifejezetten élvezettel állt volna a projekthez – A tökéletes gyilkos sajnos a jóleső popkorn-mozi szintjét sem üti meg. Arra a kérdésre pedig, hogy lehet-e minőségi magyar krimit csinálni, legközelebb talán Ujj Mészáros Károly X. című készülő alkotása adhat igenleges választ.