Nem nézhetünk félre – Révész Bálint legújabb dokumentumfilmje egy egzotikus utazás Borneo őserdeibe, oknyomozó riport és társadalmi célú közlemény egy órába sűrítve.

Vannak filmek, amikért érdemes kutatómunkát végezni. Ilyen a Nagyi projekt, Révész Bálint 2017-ben bemutatott dokumentumfilmje egy trió nagymamáról és unokáikról, ami a múlt feldolgozását vette górcső alá. Nemzetközi sikereinek köszönhetően a mozikban is bemutatták, és aki még nem látta, nem bánja meg, ha felkutatja. Legújabb filmjével már nehezebb dolga lesz a kíváncsi dokumentumfilm-rajongónak, pedig felkutatása nem kevésbé javallott. Egy olyan filmről, aminek hivatalos premierjét egy tradicionális indonéz vacsora vezeti fel, majd jávai etno-koncert és egy elektronikus DJ-set zárja a Szeszgyár nevű progresszív közösségi térben, ráadásul teljesen ingyen, tudvalevő lehet, hogy messze eltér az átlagostól. A közhasznú jelleg az Uprooted szövetébe van kódolva. Témája érzékenységéből fakadóan, még ha az alkotók szerették volna sem tudtak volna hagyományos forgalmazót találni neki. Az Uprooted Magyarországon egy magánforgalmazásban, kizárólag pop-up vetítéseken megjelenő dokumentumfilm, amihez valódi nyomozásra van szükség, ha meg szeretnénk nézni. És ez csak ráerősít az élményre, ami tulajdonképpen egy többéves, földrészeken átívelő kutatás története.

Révész Bálint a négy évvel ezelőtti sikerek után eltűnt a magyar filmes közéletből. Egyenesen Borneó szigetének esőeredőibe vonult el Angus McInnes brit forgatókönyvíró-antropológussal, hogy felderítsék, kik profitálnak a bolygó egyik legnagyobb egybefüggő őserdejének szisztematikus irtásából. Ennek a több évig tartó munkának folyamatát és eredményeit sűrítették filmjükbe.

Iratok bújása és szakértők kikérdezése mellett Bálint és Angus egy őslakos törzs mellé szegődött, hogy belülről ismerjék meg – és tudják bemutatni – a nagyipari fakitermelés pusztító hatásait egy közösség életére. Ha csak úgy leülünk mellé, a film elsőre nem tűnik olyannak, amit ne láttunk, vagy hallottunk volna már számtalanszor: gátlástalan nagyvállalatok profitszerzése bármi áron, legyen az természeti értékek, vagy emberi életek. A megfelelő tolmácsolással mégis lehet újat mondani a témában, legalábbis ezt bizonyítja be az Uprooted, miközben sikerül elkerülnie a legtöbb buktatót, amiben a természetvédelem iránt érzékenyítő filmek nagy része rendre megbotlik.

A két narratív síkon folyó történet egyik felében a film íróját követjük, ahogy három borneói őslakossal együtt útra kel a földjükről illegálisan kivágott fák nyomába. Országokat és kontinenseket átívelő kalandjaik mellett szakértők szólalnak meg és segítenek megérteni a jelenség jogi és politikai hátterét. Révész filmje nem válik didaktikussá a magyarázkodástól és jó érzékkel húzza meg a határt az őseik hagyatékát és földjeiket gyászoló alanyaik tragédiájának ábrázolásában is. Pátosz és érzelmi manipuláció helyett igyekszik objektív, informáló álláspontot felvenni. Ezt McInnes halk szavú, megnyugtató narrációjával éri el, és ez, a filmet végigkísérő informatív, szinte ismeretterjesztő jelleg segít stabilan beágyazni az újvonalas, narratív dokumentumfilmek és a klasszikus elbeszélő forma közé. Werner Herzog jellegzetes stílusa juthat eszünkbe róla, azzal a különbséggel, hogy itt a filmes nem riporterként van jelen, hanem asszimilálódik közegével. Nem tesz fel kérdéseket alanyainak és nem is alanyként kezeli őket. A több éves közös munka jól érződik az intim képeken és MacInnes baráti kapcsolatán három útitársával, ezáltal Révész kamerája olyan pillanatokat is rögzíteni képes, amire máskülönben biztosan nem lett volna lehetőség.

Konfliktusokat és elcsípett, váratlan fordulatokat azonban – és talán épp a tapintatos megközelítésből kifolyólag – hiába várnánk. Mikor a kis csapat megérkezik a fakitermelés helyszínére, végül elkerülik a munkálatokat végző erőket és minden atrocitás nélkül követik végig lopott fáik útját egy fatelepig, majd a kikötőbe, ahol megtörténik a nagy felismerés. Ezek az illegálisan, súlyos emberi jogi sérelmek és környezeti pusztítások árán megszerzett nyersanyagok ugyanis a világ vezető hatalmaihoz és nagyvállalataihoz kerültek, méghozzá azért, mert minden etikai vétség ellenére megkapták a fenntartható, zöld jelzést az ellenőrző bizottságoktól.

A faanyag nagy részét Japánba szállították, a 2020-as Tokiói Olimpia stadionjainak építkezésére. Annak az Olimpiának, amely a történelem során a legfenntarthatóbb és legetikusabb rendezvénynek mondja magát. Nem véletlen tehát a bemutató időzítése, ahogy a vetítések módja sem. Gond nélkül nevezhetjük aktivizmusnak az elhangzó üzenetek tartalma, a vállalati összeesküvések leleplezése és az utolsó néhány perc szinte közszolgálati közlemény-jellege miatt, de legalább ennyire igaz rá a szerzői-dokumentumfilm jelző is.

Révész filmjéből sugárzik az elhivatottság és az őszinteség. Ugyanazzal a személyes hangvétellel és ugyanolyan hitelesen beszél Borneó őslakosainak történetéről, mint saját nagymamájáról, emiatt pedig könnyű elnézni neki azt is, ha néha kicsit túlartikulálja mondanivalóját. Két filmjében egy markáns szerzői hang bontakozik ki, aminek legfőbb védjegye a mindent átható empátia. Ennek segítségével képes baráti közelségbe kerülni alanyaival és talán az utolsó képkockában felfedett változásban is volt némi szerepe. Már csak emiatt is érdemes belekezdeni abba a bizonyos kutatómunkába.