A Kix a zabolázatlan, vad energia filmjeként indul, és másfél óra alatt a tehetetlen szomorúság filmjévé szelídül.
Van az úgy, hogy a dokumentumfilmes évekig követi izgalmasnak vélt szereplőjét, aki utólag unalmasnak bizonyul. Olyan is van, hogy az évek alatt az érdekes szereplő élete szép lassan más irányt vesz, mint amit a filmes indulásból sejteni vélt. És az is megesik, hogy egy teljesen hétköznapi szereplő életében felrobban egy egész váratlan atombomba, amitől benne, filmesben, nézőben, mindenkiben megáll az ütő. Ez a nagyon ritka helyzet pusztít elemi erővel a KIX esetében is, és emiatt képes a film olyan gyomrost behúzni a nézőnek, amilyent kevés másik.
A film bevezetője szerint egy 21 éves, filmszakos diák – Mikulán Dávid – a budapesti Boráros téren gördeszkázva filmezgeti a környék olykor meglepő és vicces életbölcsességeket zengő, olykor nehéz sorsú, nihilista vagy reményvesztett lakóit. Úgy tűnik, az alkalmi beszélgetőtársak között hamar felfigyel két 8-9 éves csibészre, Sanyira és Viktorra, akikkel lazán összehaverkodik, és megbeszélik, hogy folytatni fogják a jó közös játéknak ígérkező filmezést. Később Dávid barátja, Baló (Révész Bálint) is bekapcsolódik a történetbe, amelynek lassacskán a főszereplőjévé emelkedik Sanyi: telnek-múlnak az évek, és a csillagszemű kis zsiványból vagánykodós kamasszá, majd koraérett felnőtté válik. Az eleinte elfogadható iskolai teljesítmény egyre csak romlik, egyre több a lógás és a balhé, de az álmok („én bármivel megküzdök, és én találok a világban vmi olyan hibát, amit meg fogok javítani és meg fogok csinálni”) megmaradnak, míg egy váratlan esemény a szemünk láttára nem tör végképp kerékbe egy fiatal életet.
A KIX az ártatlanság elvesztésének a története. Olyan társadalmi környezetben játszódik, ami esélyt sem ígér semmiféle happy endre. A fiúk nehéz anyagi körülmények között élnek, éjjel-nappal dolgozó anyjukkal, többnyire munkanélküli és részeges apjukkal, egy egyre rozogább nagymamával és időközben megszülető kishugival együtt élnek apró, egy szobás, ütött-kopott önkormányzati bérlakásukban, amelynél jobban csak ők maguk, a gyerekek vannak elhanyagolva – még ha Sanyiék ezt dráma helyett inkább az abszolút szabadságként élik is meg. Felügyelet nélkül játszhatnak és csatangolhatnak naphosszat az utcán, pedig „a játszótér nagyon idegtépő, sok a köcsög meg az ilyenek. Testvéri harcot vívunk, nem komoly, néha megverjük egymást, edzük magunkat a valódi életre, s kemények vagyunk”. Semmiféle társadalmi normának nem kell eleget tenniük, mivel senki nem kéri azokat számon rajtuk: fociznak a templomajtón, hemperegnek a poros lépcsőn, véletlenül útjukba eső tárgyakat törnek-zúznak, firkálnak – csak úgy. Ők úgy érzik, szuperhősként suhannak végig a városon, mások jó esetben megfeddik, rossz esetben észre sem veszik őket. Sanyi tiszta lélekkel – és környezetéhez méltóan mocskos szókinccsel – fejtegeti meglepően érett, mégis naivan gyermeki bölcsességeit munkáról, pénzről, szülőkről, szerelemről, remek érzékkel belát a felnőtt társadalom mindenféle álarca mögé, miközben szívmelengetően keresi az élet értelmét: „azért vagyok, hogy jókedvet varázsoljak az embereknek, mert az összes olyan szomorú g*ci”. Pontosan tudja, hogy „semmirekellő utcagyerekek vagyunk, de anyukánk még így is elfogad minket és szeret”, és ez a tudat biztonságot nyújt számára. Mindenki szereti őket a maga nyaklevest osztó módján, gyermekkoruk nem mondható boldogtalannak, csakhogy itt mindenki megtörhetetlen ördögi körben él, amelyet szemünk láttára örökölnek egymástól a generációk: nem is tudnának másképp élni, mert semmilyen más mintájuk nincs.
Ahogy az idő telik, egyre kevésbé vicces és egyre veszélyesebb lesz a féktelenség és a nonkonformizmus. Az eleinte vidáman imbolygó, és féktelenül magával sodró kézikamerás képsorok egyre inkább lelassulnak, a kezdetben videoklipszerűen pattogó vágás szintén nyomasztóvá és komorrá válik. A dokumentumfilm képi és hangzásvilágában erősen kísérleti, gondolati síkon pedig önreflexív. Ahogy Révész Bálint bemutatkozó filmjében, a Nagyi projektben teljes értékű szereplőként benne volt az azt készítő három fiatal filmes, Dávid és Baló, itt is folyamatosan és felvállaltan jelen van a történetben annak alakítójaként – és itt felmerül a dokumentumfilmes felelősségének kérdése. Ők ketten becsülettel helyt is állnak e téren: első pillanattól fogva vállalják a film készítésével járó felelősséget, és még annál többet is, hiszen a szereplőik gyerekek. Generációk közötti kapocsként működve a két filmes igyekszik több-kevesebb sikerrel megvédeni Sanyit az igazán veszélyes baromságoktól, egy-két baráti tanáccsal vagy botcsinálta bébiszitterként terelgetni a gyerekeket, ha kell, kétkezi munkájukkal segítik a családot, de ahogy az aszfalton húzott krétacsíké, úgy ennek az életvonalnak az iránya sem előre látható.
Az alkotók a film legutolsó fejezetében is társadalmi előítéletek falain próbálnak rést ütni, megmutatni, hogy ha a csillagszemek fénye meg is tört, még mindig tükröznek belső szépséget és jóságot. Emiatt lenne értelme az így is tizenévig forgatott KIX-et néhány év múlva újra folytatni – vajon kit találnánk akkor a krétavonal végénél?
