Jane Schoenbrun kitűnő elsőfilmjében ott van minden, ami eddig hiányzott a világhálón élt mindennapi élet jelenségét kizsákmányoló filmekből.
Az internetet kipusztíthatatlan gazként beszövő közösségi hálókról – a Facebookról és az ahhoz hasonlókról, online játékokról, társkeresőkről vagy mélyen eldugott, gyanús csetablakokról – egy rakás dokumentumfilm elregélt már szinte mindent, amit el lehet regélni. A játékfilm viszont nemhogy kullog az olyan filmek nyomában, mint mondjuk a Társadalmi dilemma, hanem azok tematikus fókuszát félre is értelmezi, felismerhetetlenné pofozva a mindannyiunk életét meghatározó téma „legizgalmasabb” és „leghatásosabb” és leginkább „cselekményesíthető” aspektusait. A szociális kapcsolatainkat, a mentális és érzelmi egészségünket merőben befolyásoló online létforma legfontosabb kérdéseiről sem a popkultúra szemétdombjain kapirgáló filmek (Ready Player One, Free Guy, Gamer, Slender Man – Az ismeretlen rém), sem a közösségi oldalakat horror- és thrillernarratívák nullpontjává redukáló alkotások (Ismerős törlése, Keresés, The Den, Like Me, Haláli csajok, Ingrid új élete) nem tudnak kellő mélységgel, jobb-rosszabb metaforák nélkül beszélni. A lényeget A közösségi háló elkapta, ugyanakkor a szó szerint mindenkit összeboronáló milliárdos seggfej ironikus magányosságának feltárása épp azokról nem szól egy szót sem (de nyilván nem is akar), akiket a Facebook szép új világa bekebelez. Azokról, akik az elembertelenítő egyedüllét csontig hatoló kékfényében próbálnak meg kapaszkodót találni. Rólunk. Az olyanokról, mint Jane Schoenbrun első filmjének főszereplője. A fent említett filmek költségvetésének töredékéből készült We're All Going to the World's Fairben ott van minden, ami eddig hiányzott a világhálón élt életet kizsákmányoló művekből.
Az úgynevezett való világtól elzárkózott Casey (Anna Cobb) laptopjával szimbiózisban élve tengeti napjait tipikus tinédzser-hálószobájában, bizarr creepypasta-videók véget nem érő folyamába veszve. Szobája falain túl nincs semmi (pár kép a kihalt, szürke városkáról bőven elég) és senki (egy igazi párbeszéd sincs a filmben). A külvilág leszarható, amíg az álmatlanság ködén átvilágítanak a végtelenítve pörgő riasztó videók, amíg a kontentáramlat szentséges instant gratifikációjába nem rondít bele az ajtón dörömbölő felcseszett apa üvöltése (az egyetlen jele annak, hogy Casey nem egyedül él). A Casey-t rabul ejtő felvételeken a címbeli, fiktív World’s Fair „kihívás” résztvevői láthatók, akiket az internetes fórumok pöcegödreiből elszabadult rituális „szerepjáték” ilyen-olyan módokon transzformál: valaki bohóccá válik, valakinek valami nő a bőrén, valaki szárnyakat növeszt, valaki elveszti testérzékelését. A látottak hatására Casey fejest ugrik a misztériumba, a sátáni beavatási szertartás után egyből elkezdi rögzíteni és bemutatni a benne végbemenő megmagyarázhatatlan történéseket. Ahogy egyre mélyebbre merül a World’s Fair szabálytalan, logikátlan, kiszámíthatatlan és vég nélküli birodalmában, úgy tűnik el végleg a szoba valósága és az internet valósága között húzódó határ.
Szemben a World’s Fair többi résztvevőjével, Casey videói nem a fizikai elváltozásait dokumentálják, a szerepjáték – már ha tényleg nevezhető annak – rá máshogy hat: introspekcióra készteti, identitását érintő hatásai vannak. Ezeket a videókat Schoenbrun egymás mellé fűzi, lényegében a film jelentős részét ezek a felvételek teszik ki. Elképesztően fura, kellemetlen, frusztráló, morbid, groteszk és megrázó videók ezek (imádott plüssmajmának széttépése, alvásának rögzítése, arcának széttorzítása mind-mind felzaklató és jelentőségteljes képsorok), amelyeket finoman, mindenféle kiemelés nélkül járnak át a lány elveszettségére, elhagyottságára és elszigeteltségére utaló jelek. A szelfi-alkalmazás visszaszámlálójának hangja Casey elfogadás-keresésének indikátorává válik. Jobb híján a videómegosztó oldalak meditatívan pulzáló betöltés-ikonja simogatja álomba. Mikor a képernyő végre elsötétül, csak saját kifejezéstelen tükörképe néz vissza rá, senki más. Schoenbrun nüanszai irdatlan hangerővel üvöltik Casey eltávolodottságát.
A filmet egymaga cipelő Cobb lenyűgözően természetes játékából (mintha nem is alakítana), valamint a film vizuális stílusát meghatározó laptop- és telefonkamerák nyers képeinek hétköznapiságából eredően a We're All Going to the World's Fair szinte dokumentumfilmes hatást kelt (amit sajnos Schoenbrun összezavar egy meglehetően nehezen értelmezhető karakter beemelésével). Ebben a kontextusban válik különösen hatásossá az, ami Casey-vel történik. Vajon tudja, hogy ez csak egy játék? Tényleg megszállta valami, vagy ez egy terápiás, kitárulkozó performansz? Kísérti valami, vagy csak simán felnő? Nem mintha túl sok különbség lenne a kettő között. Schoenbrun arányérzékét dicséri, hogy ezekre a kérdésekre baromira nem egyszerű válaszolni.
Annak ellenére, hogy filmje horrorisztikus – sőt, egyes jelenetei rohadtul félelmetesek – a We're All Going to the World's Fair nem a rémisztgetés kedvéért van. Schoenbrun műfaji kompromisszumokat és elvárásokat látványosan kerülve, bámulatos eredetiséggel és autentikussággal ragadja meg az internetes közösségi terekben élt mindennapok ambivalenciáját: Casey egyszerre tapasztalja meg a felszabadulás gyönyörét, a megválást az üres „odakinttől”, valamint a folyamatos változás és bizonytalanság rettenetét. Felnövése monitorhoz láncolt: egy olyan térbe lép át, ahol generációs magányát, depresszív gondolatait és szorongásait szabadon, igazi önmagát megmutatva, alkotva – és alkotásait másokkal megosztva – tudja kordában tartani. Casey itt az lehet, aki lenni akar, ahogy mindenki más is. A We're All Going to the World's Fair megdöbbentően intim képsoraiban a szociális terrort az önmegvalósítás katarzisa ellensúlyozza. Egyetlen hasonló témát feldolgozó filmben sem kapott még ekkora szerepet az a reményteli erőlködés, amit az emberi kapcsolatok kialakítása és az önkeresés érdekében tesznek azok, akiknek más – úgymond normális – lehetősége minderre már nincs.
Schoenbrun filmjét talán csak Kiyoshi Kurosawa Pulse című remekművével lehet párba állítani: mindkét film horrorálcát húzva elemzi a webkapcsolatok mögött megbúvó emocionális motivációkat, sebeket és szociális túlélési ösztönöket. Majdhogynem költői, esszéisztikus alkotásaik arra hívják fel a figyelmet, hogy a digitális-virtuális elidegenedés folyamata kéz a kézben zajlik a humánum iránti inherens emberi vágy kifejezésével. Messze kerülünk egymástól, mégsem tudunk egymás nélkül létezni. Az internet Schoenbrun olvasatában az, ami valójában is: egy határtalan opciókkal teli határtalan hely, ahol nem is olyan nehéz megtalálni az ismerőset, a szerethetőt és azokat, akikkel azonosulni tudunk, akik inspirálnak. Ebből a szemszögből nézve – izoláció ide vagy oda – sokkal szorosabb köztünk a kapcsolat, mint hinnénk. Casey tehát nincs egyedül. Schoenbrun állítása üdítően újszerű, noha nem kellene annak lennie: az internet épp olyan bonyolult, hektikus, kiszámíthatatlan és következetlen, mint amilyenek mi vagyunk. Belőlünk van, a részünkké vált. Megváltoztat és megváltoztatható. Átformálja napjainkat, tetteinket, mi pedig a mechanizmusait. Tükör, ami nem mindig görbe. Casey ebbe a tükörbe bámulva próbál értelmet csiholni épp csak bimbózó életéből. Az, hogy ezért végül mekkora árat fizet, kérdéses. Az viszont nem, hogy a We're All Going to the World's Fair az év egyik legjobb filmje.
