Mundruczó Kornél és Wéber Kata szerzőpárosának legújabb filmje – ami mellé újfent Martin Scorsese állt producerként – egyszerre megrázó és filmnyelvi szempontból bátor alkotás. Az Evolúció a generációkon átívelő traumát tematizálja lehengerlő vizuális világgal és mágikus realizmussal.

Az átélt traumákról csalóka múlt időben beszélni. Hiszen a trauma kegyetlen ismérve az, hogy az idővel nem egyszerűen elmúlik, hanem a jelenben is, annak érzelmi valóságában történik. Ami azt illeti, egyre inkább bebizonyosodik, hogy a trauma futamideje generációkat felölelő. Az utóbbi évek egyik legkényesebb tudományos vitája éppen a transzgenerációs epigenetikát érintette, egy olyan aldiszciplínát, amely a gének sajátos öröklődési formáit vizsgálja, ahol nem beszélhetünk a DNS szekvencia megváltozásáról. Másnéven, a transzgenerációs epigenetika nevében zajlódó kutatások azt vizsgálják, hogy a szülő által megélt „környezeti hatások” (éhínségtől a holokausztig) hogyan befolyásolták a gyermek élettartamát, egészségét. Kvantitatív kutatások ide vagy oda, a traumák átöröklődése – legalábbis lélektani szinten – nem szorul legitimálásra.

Mundruczó Kornél és Wéber Kata rendező-forgatókönyvíró alkotópárosának előző filmje, a nemzetközi sikereket arató Pieces of a Woman, a gyász traumáját vitte vászonra, a Cannes-ban bemutatkozó Evolúció pedig a személyes traumák légteréből kilépve a generációról generációra öröklődő traumákat tematizálja, valamint azt, ahogyan ezek a „repeszek” elvegyülnek a 21. század megsokszorozott identitásai között. És ahogy az előző film, úgy az Evolúció is előbb színpadon mutatkozott be. A színházzal való rokonságot a filmváltozat le sem tagadhatná, nem mintha ez kárára válna a filmélménynek: az Evolúció egy hihetetlenül erős, filmnyelvi szempontból rendkívül ambíciózus alkotássá kerekedett, amelyet döbbenetes színészi alakítások és kiváló operatőri munka jellemez.

A történet egy három felvonásból álló szerkezetre támaszkodik, ahol a felvonások térben és időben elkülönülnek egymástól, egyetlen család egy-egy generációját kiemelve. Egy kislányt szörnyűséges körülmények között mentenek meg orosz felszabadítók 1945-ben, Auschwitzban. Hosszú évtizedekkel később a kislányt, Évát (Monori Lili) immár Budapesten, demens nagymamaként látjuk viszont lányával, Lénával (Láng Annamária). A harmadék Léna fiára, Jónásra (Goya Rego) koncentrál, aki anyjával Berlinben él, a „globális falu”-effektus minden diszharmóniájával és utópiájával együtt.

Az Evolúció megvalósításához köthető legnagyobb bravúr – túl azon, hogy rekordrövid idő alatt, kevesebb, mint két hét alatt forgatták le – vizuális megfogalmazásában rejlik. Az operatőr az a Yorick Le Saux, akinek a repertoárjában olyan alkotások bújnak meg, mint a Kisasszonyok, a Halhatatlan szeretők vagy a Kettős életek. A meggyőző filmográfia dacára Le Saux karrierjének egyik legnagyobb kihívásával találta magát szemben Mundruczó filmjében. Az Evolúció ugyanis másodpercről másodpercre megkoreografált hosszú beállításokból áll, melyeket alkalomadtán rejtett vágásokkal tesz még rafináltabbá. A kamera bárhová eljut, érzékeny közelitől az óriástotálig, ráadásul úgy, hogy a terek egyetlen beállítás alatt számtalanszor megváltoznak. Ez az elképesztő mobilitás különösen az utolsó felvonásban, Jónás történetében érvényesül, ahol az operatőri munka már-már a kortárs német mozi egyik gyöngyszeméhez, a Victoriához hasonul, amiben a főhőst éjszakától hajnalig követjük Berlin külső és belső tereiben, egyetlen hosszú beállításban.

Egy ilyen komplex vizuális világ kapcsán gyakran megesik, hogy a történet háttérbe szorul a kép „diktatúrájának” nyomására. Mundruczó rendezése azonban elegánsan megcáfolja ezt az előfeltevést. Az Evolúció egy pillanatra sem feledkezik meg saját történetének súlyáról és épp ezért nem hagyja, hogy nézője a képek esztétizálásában eltévedjen. A feszültségtartás magasiskolája az, ahogyan az első felvonás mindössze a szereplők mozdulataiból és gesztusaiból építi fel a drámát. Az első felvonás inverzeként a második felvonás egy szívbe markoló anya-lánya jelenetet tár elénk, ahol a párbeszéd viszi előre a belső történést. A harmadik a kettő előző kombinációja, ennek ellenére a leggyengébb láncszem. Meglehet, hogy a néző a harmadik felvonás idejére kissé belefárad a felvonásos-hosszú beállításos formába, de többet nyom a latban az, hogy Jónás történetéből szó szerint hiányzik a varázs.

Varázs alatt lényegében az a mágikus realizmus értendő, amit Mundruczóék acélerősen képviselnek az első két felvonásban. Az Evolúciót itt mitikus áthallásokkal lesz tele, amik által a traumáktól elnehezedő hangnemet valóságos megváltáshoz juttatják el. Az első felvonásban egy gyomorforgatóan morbid és elvont elem – egy gázkamra emberi hajmaradványainak zuhatagja – hirtelen az élet, a remény szimbólumává lép elő, amint az egy újszülötthöz vezeti el az orosz katonákat. Ehhez hasonlóan a második felvonás egy váratlan, özönvízszerű „jelenéssel” mossa el az összes fájó szót, amit anya és lánya egymásnak vágott. A harmadik felvonásból viszont eltűnik a mágikus realizmus és megváltás gyanánt végül egy szinte szirupos végkifejletet kapunk.

Az Evolúció ennek ellenére „kötelező darab” és nem pusztán formabontó megoldásai miatt. Ebben a történetben minden generáció megérdemli az empátiát, függetlenül attól, hogy a traumát a szereplő megélte vagy átörökölte. Mundruczóék filmjében tisztán érthetővé válik, hogy egy holokauszt-túlélő anya miért neveli túlélésre (és nem „élésre”) lányát és hogy ez a lány mitől fulladozik az anyai traumák árnyékában. Ugyanígy világos, hogy a legfrissebb generáció képviselője összezavarodik az ősök azon elvárásától, mely szerint a fiatal köteles emlékezni arra, amit ő maga át sem élt. Az átöröklött traumák rétegére pedig keserű ráadásként rakódnak az összekuszálódott nemzeti, vallási és nyelvi identitások, amire – ha elvétve is, de – szintén utalnak az alkotók. És hogy hol a kiút a labirintusból? A kérdés persze költői, de kezdetnek talán az lenne a legjobb, ha elfogadnánk, hogy a tramuákat sajnos nem elég túlélni – fel is kell dolgozni őket, ami generációknak munkát adó feladattá válhat.