Mundruczó Kornélról – igen felelőtlenül – egy kritikámban (Dealer – Filmtett, 2004. március) azt állítottam, a hazai mezőnyben ő a legképességesehb „színészvezető". Szerk. szavamon fogott: az alkotóval, aki – mielőtt felvételt nyert volna a filmrendező-szakra – Zsámbéki Gábor osztályában szerzett színész-diplomát, beszéltünk a színpadi és a filmszínészetről; hogy mit lehet tanítani és mit nem; a rendezőről, aki nem hisz a kommunában; és hogy vajon mit gondol arról, ha „érzéketlen" alkotónak nevezik. Mivel Mundruczó Kornéllal a „jövőt" nem bolygattuk, így csak címszavakban: a rendező a Johanna-trilógia, a Delta című sci-fi és Aki vértelen bűntényről álmodik munkacímű nagyjátékfilm elkészítését tervezi.
Veled kapcsolatban izgalmas, hogy mivel színész is vagy, ez feltételezhetően hatással van arra, ahogyan szereplőt-színészt választasz, illetve arra, ahogyan őt instruálod.
Befolyásol-e az, hogy színész voltam?
Én azt mondtam: vagy...
Nem... Nem vagyok színész – már. A kondíció – és a napi gyakorlat – hiánya miatt nem gondolom magamat annak. Az, hogy színész voltam, rettentő sokat segít, persze. Nem egyszerűen csak a választásban. Mert az ember azt választja, aki tetszik neki, és akiről el tudja képzelni, hogy a szereppel, ami a fejében van, amit leírt, a „választottja" tökéletesen összezár. És hogy a szerep megszűnik szerep lenni. Emellett talán könnyebben észreveszem, hol nem őszinték, mert én is sokat hazudtam, és ezt a másikra is ki tudom vetíteni.
Zsámbéki Gábor osztályába jártál, amely mégiscsak egy rendkívül karakteres, ha úgy tetszik, stílusteremtő iskola. Ez jelenti-e azt, hogy filmrendezőként egyfajta színészetben hiszel?
Á! Filmesként abszolút nem hiszek a Zsámbéki-iskolában. A színházi színészet felől jöttem, és döbbenetes volt tapasztalnom, milyen távol áll egymástól a színházi és a filmszínészet. Olyasmi ez, mint a pingpong és a tenisz. Iszonyúan más, de azért van valami közös, mert mégiscsak pontokat szerzünk és van háló.
Majd' mindegyik színészinterjúmban elmondják nekem, hogy a Színművészeti Egyetemen nem oktatnak filmszínészetet.
Egyrészt oktatnak. Nekünk Szabó Istvánnal volt kurzusunk. Másrészt nem nagyon lehet filmszínészetet oktatni. Bizonyos praktikumokat meg lehet tanítani, de ezek tényleg szuperpraktikumok: „Ne pislogj, és ne nyalogasd a szádat a kamera előtt tíz másodpercenként, mert nem tudom összevágni az anyagomat." Azonban a filmszínészetnél az számít, hogy a színész arca jelent-e valamit, ki tud-e váltani egy szerepet a forgatókönyvből. Rá tudom-e venni ezt az embert (és nem színészt!), aki képviseli a szerepet, hogy szüntesse meg ezt a szerepet, adja oda nekem az ő személyiségét, és ebben merjen őszinte lenni. Ha ez megszületik, akkor történik valami a vásznon; ha nem, akkor marad az alakítás. A színházban pedig alakításnak kell lennie, mert reprodukálni kell a csúcsot is. A filmben, ha egyetlenegyszer megvan a tökéletes változat, akkor azt nem kell többé újracsinálni. Ellopták, elrabolták, rajta van a celluloidon. Ez tökéletesen másfajta koncentráció: egyetlenegyszer kell megcsinálni valamit – nem százszázalékosan, hanem tökéletesen. A színész a színházban is a személyiségét teszi kockára, de számtalan szűrőn keresztül, és sok formai követelményre ügyelve: karaktert kell építeni, meg kell jegyezni az előadást... Egy filmforgatás ellenben iszonyatosan rapid, gyakran hat perc jut egy jelenetre. Ezért ordít a színész: megszokta, hogy hat-hét próba után tud eljutni olyan állapotba, amelyet elvárnak tőle. Miközben a filmben nagyon sok próba után sem tudná azt produkálni, ami ösztönből kijön belőle. Már ha kijön. Ezért nem hiszek a sokpróbás filmezésben.
Vagyis nem próbálsz hetekig forgatás előtt a szereplőiddel.
Ez nálam kizárt. És a helyszínen sem próbálok sokat, akkor is csak mozgást.
Casting-módszered sajátossága abban áll, hogy fényképek alapján választod ki a szereplődet. Gyakran hetekig-hónapokig nézegeted a fotót, majd döntesz.
Mert a fotón minden ott van. Ha – mondjuk – külföldi színésszel dolgoznék, akit életemben nem láttam, és az arca arra hivatott, hogy kiváltson egy szerepet a filmből, akkor vele lehet, hogy csinálnék egy próbafelvételt. De ezt alapvetően teljesen feleslegesnek tartom.
Odaadod-e a színészeidnek vagy a szereplőidnek a forgatókönyvet?
Hol így, hol úgy. Tamáskának sosem adtam oda a forgatókönyvet, de emlékeim szerint Orsinak sem. (Polgár Tamás: az Afta és a Szép napok főszereplője, Tóth Orsolya: a Szép napok és A 78-as Szent Johannája főszereplője – H.K.)
Nincs próba, nincs forgatókönyv, ott a helyszínen kell „tőkéleteset" produkálni?
Hát igen. Elmondom nekik ott, mit kell csinálni. De csak arról beszélek. amit viszont akarok látni a vásznon. Ezek borzasztóan egyszerű dolgok: szomorú vagy, vidám vagy, mérges vagy, kedves vagy, nézz el hosszabban ebbe az irányba, majd fordulj arra, és utána mondd neki csak azt, hogy... stb. Ennek ritmusa van. Ez segít. Azt viszont sosem mondom, hogy mit érezzen. Mert ilyenkor azt látnám, hogy úgy kezd csinálni, mintha érezne valamit, amit valójában nem érez, de úgy csinál, hogy nekem tetsszen amiatt, hogy ő úgy érez...
Néha elmondom, miről szól a szerep, de akkor sem magáról a szerepről beszélek. Azt mondom el, mi lenne a filmben a jelentése. Hogy értse meg, ő egy hangulati elem – olyan, mint egy ágy, vagy egy táj. És azért választottam ki, mert az arca, a teste, a textúrája, a szeme beleillik ebbe a hangulatba. A színész azonban a kiszámíthatatlan tényező. Két bizonytalansági faktorom van (miután elkészült a forgatókönyvem): operatőrök, színészek. Ha van egy jó operatőröm, a vízióm átmegy egy emberen, és ott van a vásznon, a színészek pedig tökéletesen kifejezik azt – sőt, még ezen is túl –, ami a fejemben van, biztonságban vagyok.
A forgatókönyv írása előtt, közben már megvan a fejedben a szereposztás? Vagyis: színészekre, arcokra írod-e szerepet?
Jobb úgy írni, hogy gondolok valakire.
Mennyire határozzák meg egy rendező image-ét a színészei?
Ez tükröz. Ez az ikon, az ikonosztáz. Bárki is jusson eszünkbe, azt látjuk, egy-egy rendezőnek alapvetően ugyanolyanok a szereplői. Bunuel esetében: mindegy, Michel Piccolinak hívják, vagy Fernando Reynek, nagyon hasonló a „matéria".
Nehézséget jelent-e számodra megválni egy-egy szereplőtől?
Ez nem ilyen. Ebben nincs semmi „tragédia".
Úgy érzem, föltűnően – ezért nyilván szándékosan – kerülöd az úgynevezett „ismert" arcokat (meglehet, ezért nem dolgozol a filmrendezők körében egyre népszerűbb Nagy Ervinnel). Van-e benned berzenkedés?
Van. Határozottan. A saját szempontomból – és ez senkit nem érdekel, csak engem – kizárólag makulátlan emberekkel szeretnék forgatni. Képtelen vagyok azzal az emberrel dolgozni, akire túl sok olyasmi tapadt, ami bennem koszként jelentkezik. Ez a színész életében természetesen nem kosz, a színész azt csinál az életével, amit akar – de én megijedek. Ervin pont rossz példa, mert vele szívesen dolgoznék, de nagy átlagban igaz, amit mondasz: nem szívesen dolgozom olyan arcokkal, akik óriásposztereken szerepelnek. Vagy: nagyon-nagyon ki kell találni, hogy ki legyen az. Mondjuk, Korda György már érdekelne. Mert hozzá már annyira tapad valami, hogy ez többletet tartalmaz. Ennek a mindenkori kitalálása azonban nehéz.
Kisajátítanád-e a színészeidet? Érdekel, érdekelne-e, hogy mihez adják a nevüket?
Most mit mondjak? Hogy nem? Orsi nagyon nem vágyik a sikerre, vagy nem arra a sikerre vágyik, amire nagyon sokan. És szabadon dönt. De ha elmenne a Szeszélyes évszakokba három hónapra, nem biztos, hogy örömmel dolgoznék vele a továbbiakban. Ez egyébként mindenkiről elmondható.
És mennyire engeded magadhoz közel őket?
Egyáltalán nem. Nagyon távol vagyok a színészeimtől. De ez személyiségfüggő. Annyit vagyok együtt velük, mint az operatőrömmel, vagy a vágómmal. Nem tudom kívülről látni, mit csinál valaki a kamera előtt, ha már háromezerszer végighallgattam, hogy van most a pasijával. Nekem ez megterhelő. Tulajdonképpen nem akarok életeket tudni. Mert nekem ez félelmetes. A felelősség. Nem hiszek a kommunában, a sleppben. Vikivel nagyon sokat vagyok együtt, de ő a szellemi partnerem, nélküle nem tudnék dolgozni. Vagy nem így. (Petrányi Viktória, producer – H.K.) A sleppet nagyon nem szeretem, mert akkor mindig azt érzem, mintha lennék valaki. Sőt. A sleppet azért termelik, hogy legyenek valakik. Ettől én megijedek, mert kényelmetlen. Nagyon nehezen tudnám felülvizsgálni magamat, ha állandóan felelősség teli hívők vennének körül. Papnak a dolga, hogy hívők vegyék körül. Én nem vagyok hittérítő. Senkit sem akarok megváltoztatni: se a színészeimet, se a nézőimet.
A Johanna-szkeccs – amelyben szegedi operaénekesekkel dolgoztál – számomra tiszta stilizádó. Éles váltásnak tűnik, a Nincsen nekem...-hez képest. Miért vált számodra fontossá a kortárs opera?
Ez furcsa... A Nincsen nekem..., és a Johanna között sok az összefüggés. A Nincsen nekem...-ben jó pár erősen stilizált jelenet van. A Johannában nagyon jó volt operaénekesekkel dolgozni, és ugyanaz volt velük szemben az elvárásom, mint a színészeimmel: hogy ne legyenek színészek. Iszonyú erős, megdolgozott arcok ők. Kortárs opera... Nagyon jó, ha az embernek zenét írnak. Rendeztem színházban is operát, A tisztességtudó utcalányt. Az operától nagyon sokat kapok, nem pedig reprodukálom azt, amit tudok. De nincs olyan elhatározás bennem, hogy azért dolgozom operaénekesekkel, azért csinálok kortárs operát, hogy még inkább elmenjek a stilizáció irányába. Szeretném befejezni a Johannát, pályázunk vele, készen van a librettó. A zenéje nem, mert nem tudom kifizetni.
Miért érdekelnek az elfeledett műfajok, mint az opera, vagy egy másik filmterved, a Delta esetében a sci-fi?
Az opera nemlétező műfaj, a sci-fi több rétegű. Gyerekkoromban sci-fi rajongó voltam, a szüleim nem indiános könyveket, hanem orosz, lengyel, észak-amerikai sci-fi irodalmat vettek nekem. Ez jobban elvarázsolt. A Delta azért sci-fi, mert a történet így nincs belehelyezve egy korba, ezért esszenciálisán arról tudok beszélni, amiről akarok. Azt gondolom – vagy legalábbis azt hiszem – hogy összetéveszthetetlenek a filmjeim, de mindig egy adott anyagból tudok kiindulni. Ezért különbözőek a filmjeim formailag. De a létfelfogásuk nagyon hasonló.
Működhet-e egy rendező, ha nem manipulál? Mennyire manipulálod a színészeidet?
Ideális esetben nincs manipuláció: azt mondom, amit gondolok, és azt viszontlátom. De van, hogy manipulálok. Eddig így mindig sikerült többet kihoznom a színészeimből. És ennek együtt örülünk. Ez jelent morális fedezetet számomra arra, hogy a manipuláció megtehető.
Többen állítják – magam ezzel nem értek egyet –, hogy bizonyos szempontból érzéketlen alkotó vagy. Leegyszerűsítve: egyáltalában nem mutatsz együttérzést a hőseid vagy kvázi-hőseid iránt.
Bántó leszek és filozofikus. Egyrészt: a hőseimnek minimálisan akkora problémái legyenek az életben, mint nekem. Ha nem akkorák a problémáik, nem hősök. Magyarán: a karakterek, akiket kitalálok, ne legyenek hülyébbek nálam, és ne érezze azt a néző, hogy milyen okos a filmrendező, aki a filmet készítette; lenyújtja a kezét az Égből, és megsimogatja a karakterei fejét, hogy: „Barátocskám, azért az élet szép!" Abban hiszek, amikor minden a szituációba van kódolva. Bennem ez működteti a katarzist. Akárhányszor, akárhány feldolgozásban nézem a Hamletet, rosszabbnál rosszabb rendezésekben, valamiért működik az, hogy „Dánia", a „világ legrosszabb helye", majdnem börtön, meghalt apu, visszajár, és elmondja, hogy én miért toljam helyére a világot. Mert kizökkent az idő. És az új király egyébként anyuval... Ez annyira döbbenetesen pontos szituáció! De ha nincs szituáció, csak a pakolás van, az számomra kínos. Üres az alja. Másfelől – mindenki munkájának a tiszteletben tartása mellett – nagyon nem értek egyet az álmorállal. Amikor megrendülök a saját humanizmusomon, és – például – egy nálam „kisebb" ember arca körül csinálnak lágy zenére egy körfahrtot, az számomra nem szolidaritás, hanem a művészet egy formája, ami tőlem távol áll, de dühöt nem vált ki belőlem. Közhelynek tartom. Közhelyek mellett közlekedünk, de én azt sem szeretem.
Rendezőként, a színészeiddel „szemben" mennyiben használod a szellemi-intellektuális „fölényedet"?
Az nincsen.
Nincs ebben egy kis álszentség?
Én a filmet nem magamnak csinálom. És nem is a nézőnek. Szuverén alkotókkal dolgozom, akik szövetséget kötnek arra, hogy műalkotást hozzanak létre. Tudom, hogy képtelen volnék eljátszani azt, amit a színészem. Abban a szituációban belőle jön ki a szellem. Ő az alkotó. És ezért vagyok én bizonytalan. Elmesélek egy jelenetet a Szép napokból. Tamás és Orsi a megerőszakolás előtt beszélnek a parkolóban. Azt éreztem, itt már nagyon bizonytalan a történet, és ezt a kameramozgással akartuk visszaadni, hogy maga a forma bizonytalankodjon alattuk. Sem Andrásnak, sem nekik nem mondtam el, mi a jelenet. (Nagy András, operatőr – H.K.). Tessék, mondjátok, csináljátok. Négy-öt felvétel volt. Ezek hosszú, nyolc-kilenc perces snittek. Borzasztó volt az egész. De a hatodik, a hetedik, a nyolcadik tökéletes lett. Tébolyító volt, hogy mitől, és miért éppen akkor. És honnan jött ki? Ott van a képben – mert lefilmezték – a pillanat. Ahogyan Tamás ütötte a betont, minden beindult; Tamás, András és Orsi úgy alkottak együtt, amihez nekem már nem volt közöm. Én már nem tudtam beleszólni. Ez – akkor – az ő szellemi tőkéjük volt.
Mennyire engeded improvizálni a szereplőidet? Szereted-e a „gondolkodó" színészt?
Improvizálni nagyon hagyom, de gondolkodni nem. Mert akkor a gondolatokról szól a dolog, és nem a létezésükről.
Vannak-e határaid? Van-e valami, amit már nem kérnél a színészeidtől?
A fejemben nincsenek. De semmit sem követelek meg. Mert majd végiggondolják, hogy abban, ami a fejemben van, tudnak-e hinni.
Legutóbb Török Ferenc Szezonjában alakítottál egy epizódszerepet. Pornófilm-rendezőként instruáltad Nagy Ervint. A delikát műélvezet határa. Mert hát jó volna hinni, hogy a nagyközönség erre majd összekacsint, és hogy te az általános műveltség része vagy...
... ám ez nem így van. így senki nem tudja, hogy az én vagyok. Szívesen játszanék filmekben, színházban már kevésbé – de ez kizárólag az időhiány miatt van, és életemnek ebben a szakaszában elképzelhetetlen három hónap próba, két év előadás. A filmben nincs ideális kondíció, Ferinél egy napot forgattam, és nem féltem. Hogy egy huszonöt napos főszerepnél mi volna, nem tudom, de semmit sem presszionálok.
Érzed-e, vagy mondták-e neked, hogy irigylésre méltó ember vagy: minden egyes filmedben minden egyes szereplőd vásárra vitte a bőrét. „Ész nélkül" odaadták magukat.
Borzasztó hálás vagyok ezeknek az embereknek. Bátor emberek. Pont a tegnapelőtt beszélt arról Viki, milyen érzés, hogy szabadon dolgozhatunk. Vagyis: olyan respektünk van a színészek felé, hogy amit kérek, megcsinálják. Nem ütközöm ellenállásba. Ezen meghatottan nyavalyogtam, amikor Viki azt mondta: de hát, Kornél! Azt érzik meg, hogy itt mindenki vásárra viszi a bőrét. Ugyanúgy, ahogyan ők. Kritikai oldalról ez úgy fest: sosem azt fogalmazzák majd meg, milyen hülye volt az Orsi, hogy levette a nadrágját, hanem hogy milyen barom a Mundruczó.
