Mundruczó Kornél. Az a színészből lett rendező, aki a maga huszonnyolc évével és félkész rendezői diplomájával a zsebében már megoszt mindenkit: szakmát és közönséget egyaránt. Harmadéves egyetemista kora óta nem volt olyan magyar filmszemle, amelyikről üres kézzel távozott volna, és most már a külföld is elismeri tehetségét. A mondat már szállóigévé vált a szakmában: övé minden idők legerősebb pályakezdése a magyar filmben. A kérdés adott: szemfényvesztés vagy valódi mutatvány?
A mi Mundruczó Kornélunk tavaly is gondolt egyet, és miután az elmúlt filmszemlék során bezsebelt minden rá vonatkozó díjat, ismét forgatott egy nagyjátékfilmet. Egyszerre indult könnyebb helyzetből, hiszen a Nincsen nekem vágyam semmiben ráérzett a bonyolult kapcsolatrendszerek bemutatására, majd az Aftában rálelt az ehhez dukáló formanyelvre, ugyanakkor mindenki várta tőle a harmadik nagy dobást. Hát megkaptuk a magunkét: itt van nekünk a Szép napok.
A helyzet persze korántsem ennyire egyszerű. A Szép napok természetesen a várakozásoknak megfelelően besöpört minden elismerést a 33. Magyar Filmszemlén és külföldi fesztiválokon egyaránt. Filmklubokban, utazó szemlék keretében gyakorlatilag csak az nem látta, aki nagyon nem akarta. Ezért (?) Kornél gondolt még egyet, és úgy döntött, hogy ha már ennyire szeretik és elismerik a művét, akkor gyorsan kimetsz belőle jó tizenöt percet, az így visszamaradó nyolcvanötöt meg jól megvariálja. Érthetetlen és különös logika vezette öncsonkítás, valószínűleg szerepe volt benne a producer-listán feltűnő Philippe Borernek is. Így előállt egy olyan furcsa befogadói pozíció, hogy a filmnek két változata létezik a szemfülesebb néző előtt.
Nem állítom, hogy az eredeti száz perces verzió tökéletes lett volna, megvoltak a maga mundruczós hibái, a prológnak pedig vitathatatlanul jót tett az egyértelműsítés, de a befejezés csiszolásakor már egy kicsit megszaladt a vágógép. De mi ne szaladjunk még ennyire előre. A Nincsen nekem vágyam semmi és az Afta még a SZFF gyártásában készült, a Szép napok azonban már pályázati pénzekből a Laurinfilm gyártásában. Felületes szemlélő számára a Szép napok nem más, mint az Afta utánérzése száz (ill. nyolcvanöt) percben, és ugyanígy visszafelé: az Afta valójában csak a Szép napok előtanulmánya. Miközben két teljesen különböző műfajról beszélünk: fél órát nem lehet összevetni száz (ill. nyolcvanöt) perccel, a Szép napok jóval összetettebb, bonyolultabb, arról nem is beszélve, hogy könnyen adódik az összevetés a főszereplő azonossága és a hasonló miliő miatt, miközben a Szép napok legalább ugyanannyi, ha nem több szállal kapcsolódik a Nincsen nekem vágyam semmihez is.
A Szép napokat el lehetett volna készíteni társadalmi drámaként (ahogyan pl. lehetett volna a Nincsen nekem is egy meleg-film), szólhatott volna a börtönviseltek beilleszkedési képtelenségéről, a számkivetettségről, és a rehabilitációhoz kapcsolódó ördögi körökről. A Szép napok azonban a Nincsen nekemhez hasonlóan szerencsésen megkerüli a társadalmi dráma problematikáját, és egyáltalán, nem válik, nem tud műfaji film lenni. Kornélunk ugyanis eljutott ide: szerzői filmeket készít. Már az Aftánál is előbb volt meg a film atmoszférája és hangulatisága, „olyan legyen, mint amikor egy kést lassan szúrnak be”, és csak később lett meg hozzá a sztori. Ennél az analógiánál maradva a Szép napok olyan, mintha jól gyomorszájon vágnának.
A cselekményét tekintve a film egy nevelőintézetből szabadult fiú története, aki a végtelen szabadságot a tengerparton szeretné megélni, de nem képes rá, mert többen is akadályozzák benne: bürokrácia, testvéri szeretet, szerelem. A film egy ember története, aki nem nem találja a helyét ebben a világban, hanem egyszerűen nincs is neki. A társadalom egyszer már kivetette magából, ezért hát nincs is hová visszatérnie. Rossz időben van a rossz helyen, és a legnagyobb baklövést is elköveti: rossz nőbe szeret bele.
A Nincsen nekemhez hasonlóan a szerelmi négyszög témája ismételten megjelenik. Brúnó helyett ezúttal a kis Maya az, aki „szétesik darabokra”, Ákosnak szül gyereket, Jánossal csókolózik, és ki tudja mit érez Péter iránt. De a film mégsem az ő szétesésének története, Péter felőrlődését követjük figyelemmel ellentmondásos kapcsolatain keresztül. A szerelmi síkidomot bonyolítja még Mari, anyáskodó nővére, és a mindannyiukat nyomasztó titok: féltve őrzött gyermekét, Krisztiánt, Mari valójában vaskos köteg euróért vásárolta a kis Mayától. Ennek a feszített kapcsolatrendszernek és fojtogató légkörnek a kifejezőeszköze a már-már a manír határát súroló formanyelv: a tökéletesen megszerkesztett kompozíciók, a szimmetria minden beállításban, a fényképezés hideg színei. A lecsupaszított színészi játék minimál dialógokból, végletekig kimódolt párbeszédekből, villanó szempárokból és részvéttelen tekintetekből építkezik, a színészeket úgy tudja egyszerű emberi testként felhasználni, hogy az egy pillanatra sem öncélú. A motivációkra is csak következtetni lehet, utalások mentén szerveződik a cselekmény, a szemünk láttára bontakoznak ki a konfliktusok és nem a szereplők beszélik el őket.
Ezért lehet bátran mondani, hogy a Szép napoknak valójában két változata létezik: egy rendezői százperces és egy produceri nyolcvanöt. Mert ebből a rövidebb, helyesebben csonkább verzióból pont ezek a Mundruczót annyira jellemző és hihetetlenül erős dolgok maradtak ki. Nem rossz ez a nyolcvanöt perc sem, félreértés ne essék, csak borzasztó fájó tudni az elkötelezett mozi- és Mundruczó-rajongónak, hogy ennek a filmnek létezik egy sokkal kevésbé jólfésült változata, ami minden dramaturgiai hibájával együtt is szebb és kínzóbb is. Gyönyörű képek tűntek el a montírozó süllyesztőjében, és fájdalmasan néma jelenetek kaptak szöveget, ezáltal teljesen felesleges motivációkat a szereplők. És akkor még nem beszéltünk a legszembetűnőbb hiányról a befejezésben.
A zárójelenetben Péter megerőszakolja Mayát, és a lopott kocsival elmenekül. Az eredeti változatban el is éri a tengert, itt csak bevágódik az autóba. E befejezésnek nincs két egyforma értékelése: Bori Erzsébet szerint a film ezen a pontján a legrosszabbkor borul, mert az erőszakot megelőző jeleneteket nem sikerült megoldani a filmben. Jómagam Koltai Lajos és társai pártjára állok, amikor bravúrjelenetnek minősítem.
A Dogma-mozgalom formanyelvi újításai óta nem kunszt hatásosan lefilmezni egy nemi erőszakot. Kézikamerával jó közel megyünk és nem vágunk, hogy ezzel is hitelesebbnek tűnjön. De ha hitelességről beszélünk, akkor elkerülhetetlen, hogy ebbe a jelenetbe valahogy be kell menni, és ebből a jelenetből valahogy ki is kell jönni. Előkészíteni még aránylag könnyen lehet: mondjuk egy állatkerti jelenet a gyerekről szóló monológgal, majd a hosszas, szinte fojtogató párbeszéd az üres parkolóban, amelynek során a szereplők folyamatosan elbeszélnek egymás mellett. A nehezebb dolog kijönni belőle, egy ilyen jelenetet nem lehet elvágni, és beadni a vége főcímet. Amikor az aktusnak vége és Maya nagyon hosszan földre rogyva zokog majd összeesik, Péter az autóig fut és elhajt. Ez a bravúr. Az eredeti változatban idevágták a nővér harmatgyenge öngyilkosságát, ez a rész szerencsére kimaradt az új változatban.
Elérkeztünk a zárás vitatott Truffaut-kódájához. Az eredeti változatban ugyanis a fiú végül eljut a hőn áhított tengerhez. A rövidebb, tehát csonkább verzióból ez kimaradt, pedig a plázs csendes morajlásában és mocskában benne volt az egész film maga. Értem én, hogy megtisztították a filmet a felesleges intertextektől: a Nagyítás híres teniszjelenete már valóban csak terhelte a filmet, a Honfoglalásról nem is beszélve. Utólag nehéz és valójában lehetetlen is megítélni, hogy vajon mennyire vágta volna haza a befejezést egy ennyire egyértelmű utalás a Négyszáz csapásra, hiszen nélküle is érzékelhető a két film kapcsolata.
A film forgalmazása a fent említett okokból jócskán késett, és különben is, nézőszámot illetően Mundruczó nem bizonyított, a Nincsen nekem vágyam semmi egy angol feliratos kópiával is csak három hónapot élt meg a magyar mozikban (durván kilencezer nézővel). A Budapest Film jóvoltából a fővárosban jelenleg két moziban lehet megtekinteni a Szép napokat. Pedig Mundruczót kötelező nézni, mert bár még csak alakuló cserebogár a magyar filmezésben, mindenképpen érdemes figyelemmel kísérni a fejlődését.
