A HEFOP kifejezés valószínűleg nem is a legújabb terméke annak a heveny nyelvújítási mozgalomnak, amely az utóbbi években mozaikszavak bevezetésével igyekszik szebbé, színesebbé és operatívabbá tenni a magyar állami adminisztráció s ezáltal mindennapjaink nyelvét.
A szó a Nemzeti Fejlesztési Terv Humánerőforrás-fejlesztési Operatív Programját jelzi, amelyen belül a Bölcsész HEFOP pályázati projekt célja a bölcsészettudományi alapképzés tanterveinek és tananyagainak elkészítése. A több magyarországi felsőoktatási intézmény szakmai és gazdasági társulásának eredményeként létrejött projekt végeredménye 73 tananyag. Ezek egyike Füzi Izabellának, Szegedi Tudományegyetem Bölcsészkarán működő Filmelmélet és filmtörténet szakirány oktatójának és koordinátorának Török Ervinnel közösen írt Vizuális és irodalmi narráció című munkája, amely egy multimédiás tankönyvet és egy szöveggyűjteményt tartalmaz.
A szöveggyűjtemény összesen öt tanulmányt közöl, Edward Branigan, Manfred Jahn, Mieke Bal, Seymour Chatman és Wendy Steiner tollából. A cikkek a tankönyv fejezeteihez kapcsolódva tárgyalnak részletesen egy-egy kiemelten fontosnak tartott jelenséget, és üdvözledő, hogy mostantól fordításban is nyilvánosak. A Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe című multimédiás tankönyv módszertani célkitűzése, amint címe is jól mutatja, a textuális és vizuális narratívák elemzéséhez elsőfokon szükséges stratégiák és fogalomkészletek felvezetése, szabadbölcsészek számára. Az öt fejezetben prezentált öt problémakör (sajnos csak) rövid diszciplínatörténeti kitekintésekkel, hosszasabb magyarázatokkal és bő példaanyaggal lett ellátva. A bevezető helyetti Argumentum után az első rész kép és szöveg átjárhatóságának hagyományos módozatait (kalligram, hüpotüposz, ekphraszisz, adaptáció) elemzi. A történet definícióit tárgyaló második fejezet talán még maga is az elméleti célkitűzés megalapozásához, előkészítéséhez tartozik (Propp, Barthes és Culler mára már klasszikusnak nevezhető meglátásai közül mutat be néhányat), ugyanakkor a később oly fontossá váló branigani elképzelések is itt bukkannak fel.
A könyv elméleti veleje a képi és verbális jelrendszerek közti átjárhatóság, azaz az intermedialitás lehetőségének igazolása. Annak megállapítása, hogy a verbális narratívák elemzésében bejáratott fogalomhasználat és interpretációs stratégia vizuális közegben is alkalmazható. A kiindulópont Edward Branigan általában kognitív filmelméletként emlegetett Narrative Comprehension and Film című könyve, konkrétan az a gondolata, hogy a narratíva egyfajta procedurális tudás, az ismeretszerzés és elosztás egyik alapvető módja. Branigan a narratívát narrativizációként, azaz a nézői befogadás oldaláról vizsgálja, és a szerzőpáros éles szemmel vette észre, hogy a rendszerben a topdown (intencionális) kogníciós folyamatokra kerül a hangsúly. Így pedig megmarad valami, ami kísértetiesen hasonlít a lotmani narratológiából ismert, generatív elvként értett szubjektivitásra. A továbbiakban tehát a klasszikus narratológiának a nézőpontról tett megfigyeléseit kell megfelelő módon artikulálni, hogy azok szinkronba kerüljenek a Branigan által a filmi narrációról tett kijelentésekkel. Épp ezért a narrativizáció folyamatának fonalát követve a harmadik fejezet a nézőpont, a negyedik fejezet pedig a narráció jelenségének elemzése felé fordul; ily módon igazolva képi és verbális narráció összefüggését. A tanulmányt a narratív tér és idő főként filmes narrativizációra koncentráló bemutatása zárja.
Az anyagot böngészve az tűnik meglepőnek, ahogy David Bordwell valamelyest merészebb állításának – a narráció hozza létre a narrátort – magyarázata elől szinte elmenekül a szöveg. Mint ahogy az is, hogy az ajánlott bibliográfia nem tartalmaz egyetlen Grodal-munkát sem, akinek pedig valamivel ’kognitívabb’ narratológiai nézetei pár éve fordításban is olvashatók. Abban viszont lehet némi igazság, hogy az égető elméleti kérdéseket nem célszerű tananyagsegédlet formában megválaszolni.
