„A film szereplői jelbeszéddel kommunikálnak. Nincs felirat, nincs szinkron. Mert a szerelemhez és gyűlölethez nem kell fordítás” – jelenik meg a film elején az a három mondat, melyen kívül egyetlen leírt betűt, kimondott szót nem hallunk majd az elkövetkezendő két órában. Miroslav Slaboshpitsky debütfilmje, nem mellesleg a Cannes-i Kritikusok Hetének fő díjazottja, egy kegyetlenül nyers, a szavak híján is szókimondó tinidráma, mely a jellegzetesen kelet-európai nyomort kíméletlen realizmussal mutatja meg.
Egy kijevi hallássérült kollégiumba új diák (Grigoriy Fesenko) érkezik, a történet ezen momentumával és a fiú integrálódásával kezdődik az intézményen belüli erőviszonyok, íratlan szabályok feltárása. Már a film elején egyértelművé válik, hogy a kollégium falain belül egy sajátos hierarchia uralkodik, mely bármilyen intézményi szabályzat és törvény alól mentes. A tizenéves fiúk és lányok magukrahagyva élik mindennapjaikat az omladozó vakolatú falak között, ahol a felnőttek soha nincsenek jelen. Hamar egyértelművé válik az is, hogy nem várhatunk megoldást és igazságtételt valamilyen felsőbb vezetőségtől akkor, mikor kiderül, a kezdetben gyerekcsínynek hitt összerezzenések mögött szervezett bűnözés áll, melynek forrása éppen az iskola vezetősége. Slaboshpitsky kizrólag amatőrökkel, hallássérült fiatalokkal dolgozott, ezt a tényezőt több fronton is sikerült a film javára fordítani. A törzs filmnyelve ugyanis kíméletlenül, már-már fájóan realista, még az elmúlt évek kelet-európai filmtermésének tükrében is, és a realizmus kifejezőeszközei rendkívül sajátos formát öltenek benne: két óra alatt egyetlen közelit, egyetlen arcrezzenést sem látunk, amitől a szereplők emberibbé válhanátnak, csupán a folyamatosan kocsizó kamera „szeméből”, egy látszólagosan kényelmes távolságból követjük őket Kijev elidegenítő, ipari külvárosában, miközben kéregetnek, embereket rabolnak ki, prostitúcióhoz folyamodnak, és elvetélnek, mindezt folyamatosan pulzáló és ordítani akaró csendben. A hallássérült kollégium diákjai nem individuumok: semmit sem tudunk múltjukról, jelenükről is csupán annyit, hogy egy elvetemült gépezet, a kilátástalanság áldozatai, melyen belül bármit elkövetnek az életbenmaradásért.
Slaboshpitsky kétségtelenül egy újfajta filmnyelvvel kísérletezik, bár formailag A törzs a némafilmes eszközökhöz is visszanyúl, és arra hagyatkozik, hogy a dialógusok híján is érthetőek a jelenetek – mégis valami újszerűt tesz hozzá a tény, hogy az explicit szexjeleneteket és a kíméletlen, elemi agressziót csönd kíséri. A film szereplői mintha végig ordítanának legbelül, és amúgy is tragikus sorsukat ez csak méginkább égbekiáltóvá teszi. A hallássérült amatőrszínészek konvenciója azonban kiküszöböli azt az akadályt, mellyel egyébként az amatőrökkel dolgozó filmesek leginkább szembesülnek, névlegesen a hiteles színészi játék előhívását és megteremtését, hiszen a szereplők szinte folyamatosan a kétségbeesés és az összeomlás határain járnak, test- és jelbeszéddel megoldott kommunikációjuk pedig elég ahhoz, hogy ezt továbbítsa.
A tettek, érzelmek és kétségbeesett, spontán impulzusok hangosabbak és nyomatékosabbak mint a szavak, erre hagyatkozik A törzs is, hiszen szereplői, ahogyan a nézőkkel szemben, úgy az őket körülvevő világban is elszigeteltek, fizikai deficitjük, szociálisan hátrányos helyzetük és az ebből adódó kilátástalanságuk és kiszolgáltatottságuk által. A film ezen stratégiája által elérhetetlenné, érzelemmentessé teszi karaktereit, az egyetlen látszólagos szerelmi szál (mely a főszereplő fiú és a kollégium egyik prostituáltja között látszik kibontakozni) is felületesnek bizonyul, nem több, mint az elemi szükségletek kielégítése, és a birtoklásvágy jegyében történő, felszínes ragaszkodás. Mindemellett nem kerülhetjük meg az azonosulás és az együttérzés útjait: végikísérjük ezeket az életük elején álló fiatalokat, akiket látszólag senki sem kényszerít lopásra, prostitúcióra és gyilkosságra, mégis van valami rendkívül tragikus abban, hogy önfeledt boldogsággal tölti őket el a tény, hogy a stricijük Olaszországból szuveníreket hoz nekik, a misztikus és számukra elérhetetlen Nyugatról, a jóléti társadalmak hazájából, egy olyan helyről, mely számukra látszólag elérhetetlen. A törzs gyermekei nem várják a megváltást, nem kérnek segítséget, és nem fognak össze a nagyobb gonosz legyőzéséért: azt az életet élik, melyre predesztináltak, és mindent megtesznek, hogy ne tűnjenek gyengének, áldozatnak.
Slaboshpitsky esztétikája sajátosan fest velőig hatolóan hiteles képet a posztkommunista országokra jellemző, tinédzserek kihasználásával operáló szubkultúrákról, karaktereit a legelemibb, esszenciálisan nyers önmagukig vetkőzteti, és kendőzetlenül mutatja be tragikus realitásukat, radikálisan új kifejezőeszközökre hagyatkozva, hiszen A törzs szereplői testükkel beszélnek, és minden, a végsőkig érzelemmel telített mozdulatuk, minden apró rezzenésük hatványozottan lesz erősebb és nyomatékosabb ebben a szavakat fölöslegessé avató történetben.
