Legutóbb pont 4 évvel ezelőtt interjúztunk, akkor még a Saul fia nevezése előtt, és arról még alig lehetett kérdezni. Azóta a film minden elképzelhető díjat megnyert, Cannes-tól Oscarig, és valószínűleg ő az első erdélyi magyar, aki testközelben, Los Angelesben drukkolhatott az Oscar-díjért. Azóta sok minden történt Leventével, most pl. az Apró mesékben újból nagyvásznon láthatjuk – de nemcsak.
Ezekről az élményekről valószínűleg már mindenfelé milliószor nyilatkoztál, azóta viszont talán leülepedtek. Visszatekintve: milyen volt megélni ezt a Cannes-i, majd Oscar-hajszát?
Szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen élményekben lehetett részem. Ilyen ha az emberrel egyszer az életben megtörténik, már az szinte sok. Azért tudtam akkor – és tudok mind a mai napig – őszintén örülni ezeknek az élményeknek, mert az én munkám is benne van abban, hogy odakerülhettünk. Szinte bármilyen szakmára igaz, hogy csapat nélkül nem lehet, de talán a filmben fokozottan az. Itt sem magányos farkasok, vagy komikus ill. drámai hősök egyéni sikereről van szó, hanem rengeteg ember, a csapat összekovácsolódva végzett el becsülettel egy munkát, aminek eredménye aztán pár pillanatra a nyilvánossag figyelmének középpontjába került és világszerte kivívta mind a szakma, mind a közönség elismerését. Röviden: jó!
Milyen előnyöket hozott emberileg, művészileg ez Molnár Leventének? Mit tudtál beépíteni ezekből az élményekből a munkádba?
Kicsit kinyílt a világ. Néhány élménnyel gazdagabb lettem. Megismerkedhettem pár emberrel. Mi érhet ennél többet szakmailag vagy emberileg?
És milyen előnyöket hozott szakmailag?
Tudatosabbá tett és megerősítette azt a már meglévő hitemet, hogy dolgozni jó, kell és érdemes.
Azóta igencsak felpörgött körülötted minden, habár kimondottan jólesik azt is látni, hogy a kisjáték- és diákfilmeket sem felejtetted el. Több a felkérés azóta?
Diákfilmekkel kezdtem el tanulni ezt a szakmát. Miért kellene ezt elfelednem? Mai napig adósa vagyok mindazoknak az embereknek, akik egyszer arra gondoltak, hogy projektjükben helyem volna. Van egy titkom: minden évben részt veszek egy diákfilmben és egy „pusziprojektben” – többek között ezért. Nem mellékes, hogy rajtam is rengetegen segítettek mind emberileg, mind szakmailag. Ezt az adósságot próbálom törleszteni a magam módján, úgy, hogy azt amit kaptam, megpróbálom továbbadni.
Az akkori interjúban az is kiderült, hogy nemcsak színészkedsz, hanem temérdek filmes gyártási háttérfeladatot látsz el, castingtól felvételvezetésig. Ez azóta is így van, vagy a több színészi munka kevesebb másféle filmes munkát jelent?
Ez azóta is így van. Esetleg annyiban változott, hogy más területek is megjelentek ebben a tevékenységi/érdeklődési körömben. Jópár évnyi győzködés után sikerült azt az ötletemet megvalósítani, hogy filmrendezőket hívjon rendezni a Kolozsvári Állami Magyar Színhaz. Ennek a sorozatnak volt az első rendezője Adrian Sitaru, aki a tavaly rendezhette meg a színházban az Illegitim című előadását [hasonló című filmje alapján – a szerk.]. Igencsak szurkolok es reménykedem a projekt folytatásában is.
Ugyanígy jelent meg az életemben a producerkedés is (egyelőre koproducerként is kipróbaltam magam), és igen, továbbra is elérnek megkeresések szereplőválogatásra, helyszínkeresésre illetve egyéb, ugyancsak filmmel összekapcsolhato területekről. Ezt a szervezői vénámat más területeken is kamatoztatni szeretném: az tart elevenen, ha úgy tanulok új dolgokat, miközben csinálom. Projekt-fázisban lévő dolgokról szólva: ezekről akkor tudok valamit biztosra mondani, ha mar legalább a megvalósítás előtti, papírra vetett projekt állapotába kerülnek. Amúgy általában így vagyok a filmes projektekkel is: amíg nem forog a kamera és el nem hangzott az első „Tessék! / Acțiune! / Action!” és a(z) „Köszönöm! / Mulțumesc! / Cut!”, addig nincs projekt, amire megtörténtként tudnék tekinteni.
A Napszálltába is visszatértél, habár ott már valószínűleg nem kellett castingolnod a szerepért.
De igen, volt olyan találkozás, amit akár castingnak is nevezhetünk. Az is igaz, hogy ez inkább arról szólt, hogy melyik szerep is volna az, amiben László látni szeretett volna a filmjében.
Más szerepekkel hogy van?
Minden szerepre való felkérést megelőz egy telefon, egy e-mail, egy beszélgetés. Volt már úgy is, párszor, hogy kifejezetten engem akart bizonyos szerepre a rendező, amit óriási megtiszteltetésként élek meg, és így még inkább arra „kötelez”, hogy „odategyem a csontom”.
Az Apró mesékbe hogyan kerültél be?
Az Apró mesékbe úgy kerültem bele, hogy felhívott Orbán Andrea a Playground Castingtól, ezt követte a Szász Attila rendezővel, valamint Kerekes Vicával és Szabó Kimmel Tomival egy, jelenet alapján zajló casting-próba. Ez után hívott Attila, hogy jelezze, engem szeretne a szerepre.
Mennyit olvastál előtte az Apró mesék forgatókönyvéből?
Mindig szeretem – már az első casting-találkozás előtt – elolvasni a teljes forgatókönyvet és ez az esetek túlnyomó többségében lehetséges is. Fontos nekem is, mert mindannyiunk munkáját nagyban elősegíti, ha a találkozás pillanatában már mindenkinek van egy tiszta képe arról, hogy miről beszélünk.
Mikor döntötted el, hogy te ebben szerepelni akarsz?
Az egy dolog, hogy én mikor döntöttem el – ami amúgy nálam a forgatókönyv-olvasás és a rendezővel való találkozás után szokott történni. Másik, hogy mit és mikor dönt a rendező, a producer.
Az Apró mesékben – ha szabad ennyit „spoilerezni” – te játszod a „gonoszt”. Milyen fogódzkodókat találsz magadnak színészként, hogyan azonosulsz egy ilyen figurával?
Nem tudom, hogy szabad-e, de ha rákerdeztél, akkor válaszolok. :) Azt hiszem, hogy színész-szempontból ezek az úgynevezett „lubickolós” szerepek. Rengeteg lehetőséget, opciót adó szerepnek tartom az ilyen esélyeket. Ebben az esetben már a Köbli Norbert által írt forgatókönyv elolvasásakor kiderült számomra, hogy sikeres casting esetén ezt a szerepet igencsak eljatszanám. Az, hogy Szász Attila választása rám esett, megadta a lehetőséget, hogy Lajos Tamás, a producer, felkérjen a szerepre és én elkezdhessek „lubickolni”.
Úgy gondolom, hogy az ilyen és hasonló szerepek esetében a kapaszkódoknál fontosabb annak a biztos tudata, hogy a rendező figyel és visszajelez. Igazából inkább a határok/játékterek és szabályok kijelölése és betartása a fontosabb. Attila ebben is brillírozott, amiért csak nehezen tudnék hálásabb lenni, mint amennyire vagyok.
A filmbéli szereped kedvéért alaposan öregítettek rajtad, legalábbis én téged egy velem nagyjából egy generációbeli emberként tartalak számon, a filmben Bérces pedig egy későn házasodott embernek tűnik, főleg Szabó Kimmel karaktere mellett. Milyen volt ez az öregítési folyamat? Nem zavart?
Amire itt rákérdeztél, megint csak igazolja azt az amúgy is nyilvánvaló tényt, hogy a filmezés (is) alapvetően és szüksegszerűen csapatmunka. Az, hogy benned ezek a kérdések megfogalmazódtak, igazolja, hogy például Hortobágyi Ernella sminkmester és csapata mennyire profin végezte a munkáját, vagy hogy Sinkovics Judit jelmeztervező és csapata mennyire maximális szakmaisággal tett eleget a kihívásnak és bravúros pontossággal sikerült az adott kort megidézniük. És még hányan és hányan tették meg ugyanezt a kamera környékén, hogy ez megkérdeződhessék általad. Itt is meg szeretném köszönni mind az ő munkájukat, mind a te kérdésedet. Amúgy a folyamat maga profi és zökkenőmentes volt, egy pillanata sem zavart.
Van egy meztelen snitt is veled is – igaz, hátulról. Ez mennyire jön neked természetesen?
A lelki meztelenség a nehezebb és a fontosabb, nem a testi.
Nemrég indult egy új tévésorozat, az Alvilág, amiben szintén játszol. Ott milyen figurát alakítasz? Oda is / oda sem kellett castingolnod?
A Steve nevű pitiáner, megfutamodó, kisstílű bűnöző szerepet játszom. Azért volt izgalmas a folyamat, mert végtelenül érdekfeszítő megtalálni ennek, vagy az ehhez hasonló karaktereknek a mozgatórugóit. Hiszem, hogy csak rossz vagy csak jó ember nincs, így a karakterépítés folyamatában elkerülhetetlen felfedezni és megmutatni az emberi oldalt. Például a családjáról gondoskodni akaró férjet és apát. Ujj Mészáros Károlyt partnernek tudni ebben a folyamatban ritka szerencsémnek tartom. Igen, ez egyike azon projekteknek, ahol az a megtiszteltetés ért, hogy a rendező engem kért fel a szerepre.
Mi a legnagyobb különbség számodra a tévés és a filmes munka között? Nemcsak színészileg kérdezem, hanem mindenféle aspektusában.
A munkavégzés ritmusa az, ami különböző. Ugyanannyi idő alatt (napi 12-14 óra) a tévében dupla annyi a hasznos felvetel. Más semmi. Ez az első ilyen jellegű tapasztalatom, és nagy örömömre szolgál, hogy ezt egy ilyen pompás csapattal élhettem meg – és itt nem csak a végtelenül tehetséges és profi kamerák előtt álló kollegákra gondolok, hanem a kamera körül és az irodákban tevékenykedő teljes csapatra, külön megköszönve Muhi Zsófi casting directornak és Bodzsár István producernek is a bizalmat.
Miközben egyre többet láthatunk vásznon, a színpadon egyre kevésbé. Visszatér Molnár Levente a színpadra is valamikor?
A színpadot Molnár Levente soha el sem hagyta. Nem is szándékozik. De ez mindig úgy volt, hogy ő kereste meg az útját a színpad fele. Most is ez az útkeresés zajlik.
Milyen más terveid vannak a közeljövőre?
Továbbra is legfőbb tervem a lehető legtöbb időt tölteni a szeretteimmel. Ehhez kapcsolódik az a gondolatom is, hogy szeretnék Máramarosban, Kővárvidéken, konkrétan Magyarberkeszen néhány emberléptékű eseményt szervezni. Ez ellenben még kissé a jövő zenéje: akkor beszéljünk róla, ha az ötlet már közel áll a megvalósításhoz.
