Az Eltörölni Frankot Hannájával beszélgettünk.
A gyergyószentmiklósi születésű, kolozsvári színművészetin tanult Blénesi Kincső már első komolyabb filmszerepével nagy sikert aratott. A Casting főszerepében nyújtott alakításáért Szófiától Kanadáig díjazták, tavaly pedig az Eltörölni Frankot című nagyjátékfilmmel debütált a mozivásznon. Legfrissebb munkája egy kiállítás-projekt, melyben fotómodellként dolgozott együtt az Orbital Strangers-szel, az otthonkeresést tematizálva (a kiállítást a szentendrei Vajda Múzeumban lehet elcsípni június 5-ig). Interjúnkban többek között színpadi- és filmszínészet különbségeiről, néma karakterekről és generációkat összekötő közös érzésekről beszélgetünk.
Hogyan vezetett az utad a színművészetire?
Igazából mindig is valami hasonlóval akartam foglalkozni. Gyerekként gyakran szerepjátékokat játszik az ember, de azért mi egy fokkal komolyabban vettük: jelmezeket varrtunk, konkrét filmjeleneteket rekreáltunk. Emlékszem, sokat gondolkodtam azon, hogy vajon létezik-e olyasmi, ami által adhatok valamit azoknak az embereknek, akik körülvesznek úgy, hogy mutathatok valamit magamból is és valamit a saját életükből is. Legelőször a filmszínészet volt az, ami érdekelni kezdett ötödik-hatodik osztály körül – mivel akkoriban rengeteg filmet és animét néztem – de akkor nagyon hamar letettem erről az ambícióról, mert valótlannak tűnt. Volt nálunk a városban egy színjátszócsoport, amiben társulati színészek foglalkoztak a diákokkal, én is tagja voltam. Éppen a Szentivánéji álmot rendezték a Figura Stúdió Színháznál és az előadásnak szüksége volt olyan szereplőkre, akik tündéreket játszhatnak és akkor a mi kis csoportunk is besegített végül az előadásba.
Itt tapasztaltam meg először a színészi munkával járó éjszakázást, a csapatmunka fontosságát. És ekkor döntöttem el, hogy igen, ezt akarom csinálni – annak ellenére, hogy az elején nem örült a családom, hogy ezt az egyet akarom és nem mást. Persze csak féltettek, gondolom, hiszen nem nagyon láttak bele ebbe a világba. Szóval ezen a ponton fordultam egyértelműen a színház felé és ez volt talán az első olyan pillanat is, amikor az otthoni „nem mehetsz!”-re nem azt mondtam, hogy „jó, de miért?”, hanem azt, hogy „mennem kell.”
Az egyetemi színészképzésed mennyiben készített fel a filmszínészetre?
Nem mondanám azt, hogy szakmailag fel tud készíteni a filmszínészetre egy színházi színészképzés, emberileg viszont igen. Első lépésként pedig szerintem az a fontosabb, hogy emberileg legyél felkészülve. Elsőéves voltam, amikor megkaptam a Casting című rövidfilm főszerepét és azt gondoltam, úgysem fognak elengedni az egyetemről. Már le is tettem róla félig-meddig, de elhatároztam, hogy azért rákérdezek. Odamentem Hatházi Andráshoz, aki válaszul azt mondta: „Kincső, magának kell eldöntenie, hogy mit akar.” Hirtelen azt sem tudtam, hogy mit kezdjek ezzel. Aztán végül elvállaltam a szerepet. Az, hogy Hatházi akkor elengedett, egyúttal azt is jelentette, hogy megbízik bennem. A bizalom megadása és az ezzel járó felelősség elfogadása emberileg már egy felkészítés szerintem. Egyébként az improvizáció is sokat segít a filmszínészetnél. Az egyetemen Botos Bálinttal tanultunk improvizációt, mai napig fel tudom használni az ott tanultakat. Azt hiszem, hogy merni kell improvizálni. És egyébként improvizálni nem is olyan könnyű, mint amilyen könnyűnek tűnik. Sokat segít, ha az ember részt vesz ilyen órákon, ahol kipróbálhatja magát és tudatosíthatja a „blokkjait”.
Igen és úgy gondolom, hogy másrészt a színpadi és filmes színészet is intenzív fókuszt követel.
Az egyetemen rengeteg olyan gyakorlatunk volt, ami a koncentráció fejlesztését szolgálta. Szerintem egyértelműen az az egyik legfontosabb követelmény mindkettőben, hogy a fókuszod megmaradjon, és hogy ne ess ki abból amit csinálsz. A partneredre figyelni alapvető kritérium, de egyáltalán nem könnyű teljesíteni. Nehéz elérni azt, hogy a játékod alatt egy pillanatra se gondolj arra, hogy vajon milyen az, amit csinálsz. Mert ha elkezdsz önmagadra reflektálni, az azt jelenti, hogy kész, már nem vagy a partnereddel.
Miben ragadnád meg a színpadi színészet és filmszínészet közötti különbséget?
Az energiával való munkában rejlik az egyik fő különbség szerintem. Hogy színészként hogyan használod és hogyan osztod be az energiád. Képzelj el egy aurát, ami kisebb, de nagyon erős – ez a film, és képzelj egy sokkal nagyobb hatótávolságú aurát – ez a színház. Filmszínészetben azt tapasztaltam, hogy ilyenkor inkább bent tartod az energiát és pontosan az hat erősnek, ha megtartod ezt az energiát.
A Csoma Sándor rendezésében készült Casting című rövidfilm volt az első komolyabb filmszereped. Mit jelent számodra ez a film?
A Casting nagyjából valós történet alapján készült. Van egy pornórendező, aki annak idején úgy keresett új lányokat, hogy bevásárlóközpontokban szólította le őket azzal a szöveggel, hogy milyen szép a szemük, a mosolyuk és hogy lenne egy modell-casting amire elmehetnének. Ezek a lányok többnyire nagyon fiatal és manipulálható, szegényebb társadalmi rétegből való lányok voltak, akiknek szüksége volt a pénzre és valószínűleg a modellkarrier reménye is csalogatóan hangzott számukra. Szóval a lényeg, hogy a castingon árulták el nekik, hogy nem modell, hanem pornó-casting az, amire elmentek, onnantól kezdve pedig egy hosszabb, jól vezetett beszélgetés után eldöntötték, hogy maradnak és kipróbálják magukat, vagy sem.
Azért tartottam ezt a témát fontosnak, mert egy olyan lány szemszögéből mutatja be ezt a történetet, aki mondhatni áldozata ennek a történetnek. És fontos megismernünk az ő szemszögét, pontosan azért, hogy ne hangzódjanak el a „minek ment oda” típusú vádak. Ehhez mérten a Castingban Júlia motivációit, életkörülményeit és az ezek függvényében alakuló reakcióit követhetjük nyomon bizonyos szituációkban. Úgy éreztem, hogy azáltal, hogy eljátszottam Júliát, tehettem valamit azokért, akikkel hasonló történt. Mindemellett a személyes fejlődésem is motivált. Eleinte nagyon féltem elvállalni ezt a szerepet, pont a téma miatt. Inkább elzárkóztam előle. Nagyon nagy kihívást jelentett számomra ez a projekt. És közben egy kérdés tért vissza bennem újra és újra: ha ezt megcsinálom, az vajon olyan lesz, mintha velem is megtörtént volna mindaz, ami Júliával? De úgy éreztem van abban valami sorsszerű, hogy most egy olyan témával kell foglalkoznom, amivel nem szeretnék foglalkozni. Az, hogy végül ezt végigcsináltam, mindenképpen előrelépés volt számomra.
A filmet nézve nyilvánvaló, hogy színészként és emberileg is nagy hatással volt rád ez a szerep. Ráadásul a Castingban többek között idegen nyelven is kellett játszanod, intim jeleneteid is voltak Gijs Naberrel, akit legutóbb Enyedi Ildikó rendezésében láthattunk, A feleségem történetében. Milyen volt Naberrel dolgozni, egyáltalán más anyanyelvű színészkollégával dolgozni, intim jeleneteket forgatni?
Azoktól a jelenetektől tartottam a leginkább, amelyekben vele kellett játszanom. Szerencsére megtaláltuk a közös hangot. Akkoriban nem igazán beszéltem angolul, emlékszem, úgy kommunikáltunk, hogy dalszövegeket énekelgettünk egymásnak. Az, hogy idegen nyelven játszok, valahogy eltűnt a képletből, nem tűnt fel annyira. Az idegen nyelven való játék abban segített, hogy az érzésekre, érzelmekre koncentráljak. Amúgy a szöveg mögött – legyen az anyanyelven vagy sem – mindig van valami más tartalom, amit közlünk, csak nem szavakkal.
Az intim jelenetek forgatása eleinte rettenetesen kínos volt. Viszont akárhányszor vettük fel ezeket a jeleneteket, Gijs minden egyes felvétel után odajött hozzám és megkérdezte, hogy jól vagyok-e, és ez sokat segített.
Hogyan talált meg Fabricius Gábor Eltörölni Frankot című filmje?
Ezt nem tudhatom pontosan. Szerintem látták a Castingot és úgy jutottak el hozzám, vagy valaki más mesélt rólam és akkor megnéztek. Behívtak egy castingra, amire nem tudtam elmenni – többek között a pandémia-helyzet miatt. Később kértek tőlem egy videót. És ezt követően hívtak be egy következő fordulóra, amire végül sikerült elmennem. Ott találkoztam először Fuchs Benjivel (a Frankot alakító színésszel). A nap végén felhívtak, hogy megkaptam a szerepet. Persze örültem, de a Frank újfent nagy kihívás volt, le kellett vágják hozzá a hajamat – kopaszra. Fontos volt számomra a hajam, nagyon hosszúra nőtt addig, de végül úgy döntöttem, hogy meglépem ezt is.
A filmtörténetben számos példát találunk olyan csendes karakterekre, akik szinte meg sem szólalnak, mégis elnyerik szimpátiánkat, empátiánkat (ld. Száll a kakukk fészkére, A család kicsi kincse). Az Eltörölni Frankot c. filmben pedig te is egy ilyen figurát alakítasz, ha jól emlékszem, a teljes film alatt egyetlenegy alkalommal szólalsz meg. Mekkora kihívás volt számodra egy már-már néma karaktert megformálni? Hogyan építetted fel Hanna alakját?
Bevallom, hogy eleinte nagyon féltem. Úgy éreztem, hogy színészként így nincs eszközöm, amihez nyúlhatnék. És ahhoz, hogy egy néma karaktert eljátszhass, nem elég „nem beszélni”. Ráadásul Hanna nem egyszerűen nem beszél, hiszen nem is gesztikulál. Nem egy olyan karakter, aki meg akarja értetni magát másokkal. Szóval arra jutottam, hogy Hannát főként tekintetekből kell majd felépíteni. És nem csak. Itt ébredtem rá arra, hogy mennyire fontos a jelenlét és a kisugárzás. Kisebb sokként ért, hogy lehetséges csak ezekkel az elemekkel játszani, sőt: irányítani. Ami a néma karakterre való felkészülést illeti, Benjivel voltak bizonyos szabályaink, közös játékaink, a forgatás alatt és azon kívül is. Erre egy maradandó példa az, hogy nem beszéltünk egymással a második találkozástól kezdve a forgatás utolsó napjáig.
Az eddigi alakításaid alapján úgy tűnik, kifejezetten vonzanak a visszahúzódó, csendes karakterek. Kijelenthetjük azt, hogy színészként is többre értékeled a gesztus, a tekintet, a kisugárzás kifejezési formáit a beszéddel szemben?
Azt gondolom, hogy sok esetben jobb kevesebb eszközzel megmutatni a karaktert. A kevesebb néha több elve itt is működhet. Fontos hangsúlyozni, hogy működhet, mert nem minden karakternél válik be ez a megközelítés. Az viszont biztos, hogy minden karakternek van egy afféle belső csendje. Amikor elkezdek egy karakteren dolgozni, naplót írok – úgymond az ő nevében, keresem a hangját. A Frankban ténylegesen is van Hanna karakterének naplója, amit a filmben is látunk és amit én írtam meg.
Fabricius filmje a nyolcvanas évekbe transzportál minket, de a vasfüggöny nyomását és a rendszerváltást a mi generációnk nem tapasztalatból, hanem családi történetekből ismeri. Színészként hogyan viszonyulsz ezekhez a nemzetközi traumákhoz, amikhez „másodkézből” lehet hozzáférésed?
Tényleg az a helyzet, hogy a mi generációnk nem értheti meg, hogy min mentek keresztül pontosan akkor ezek az emberek. Gábor, a rendező, összeállított számunkra egy anyagot, ami alapján tájékozódhattunk. Színészként azt gondolom, hogy nem az a legfontosabb, hogy a korral azonosuljon az ember, hanem azokkal az érzésekkel, amiket megtapasztalt ez a generáció. Az érzések, a szorongások nem változnak. Az érzések közösek, ezt köt össze minket. Nem az a fontos, hogy azt mutassuk meg, hogy miben volt más ez a korszak. Azt kell megmutatnunk, hogy mi a közös, mi köthet össze minket az előző generációkkal. Az én félelmem ugyanolyan, mint a te félelmed. Nem azt kell megmutatnom, hogy Hanna félelme különleges. Épp az ellenkezőjére kell reflektálnom. Ezeket a közös érzéseket kell megfognunk, amelyeket mindannyian, kortól függően kódolni és dekódolni tudunk.
Jelenleg dolgozol-e valamin?
A Frank forgatása után önkéntes voltam fél évig, menekült gyermekeket tanítottam magyarra. Egy ilyen élmény megváltoztatja az ember perspektíváját. Az egyetemen éjjel-nappal ott voltunk, minden a színházról szólt, mindent a színházért csináltunk és így az ember észre se veszi, hogy ott van körülötte a nagyvilág. Épp ezért az utóbbi időszakot arra szántam, hogy megismerjem mi is vesz körül. Nagyon fontos ezt megtapasztalni, rájönni arra, hogy az alkotáson, színészeten kívül is van élet, mert valójában színészként éppen ebből a külvilágból kellene táplálkoznunk. Az persze már más dolog, hogy noha az alkotáson kívül is van élet, nem szívesen élnék alkotás nélkül.
