Újabb meglepetés. Nemcsak azért, mert a hazai forgalmazók az elmúlt tíz évben két banit sem adtak európai művészfilmekre, hanem azért is mert ez a film nem „mai csirke". Több mint öt éves. Hogy Antonioni utolsó filmje mégis a mozikba került, talán mégsem annyira az azóta mennyei filmstúdiókba költözött olasz nagymester elismertségének köszönhető, hanem inkább a felvonultatott sztároknak. John Malkovich, Sophie Marceau, Jean Reno, Iréné Jacob neve sokkal többet mond mozinézők ezreinek, mint az Antonionié. No meg a Wim Wenders nevénél is, aki alázatos társrendezőként segített megvalósítani a tolószékhez kötött mester elképzeléseit.

A felirat szerint a „prológust, az összekötő részeket és az epilógust rendezte Wim Wenders". Ez annyit jelent, hogy a film elején leszáll a repülőből John Malkovich, a rendező, aki épp a következőre filmjére készül, ezért jött Ferrarába. Autót vezet, majd sétál, és közben olyanokat: mond, hogy: „Úgy gondolom, a világon mindent, így természetesen minket is, a dolgokban rejlő életerő mozgat. Ebből következett az élet, ez alkotta meg a múltat, és ez hozza létre a jövőt." vagy: „Bár mindannyian a jelenben élünk, és folyton-folyvást azzal áltatjuk magunkat, hogy állandóan változunk együtt a világgal, mégis félő, hogy ugyanolyanok maradunk, mint amilyenek születésünk pillanatában voltunk." Ezután gyorsan leszögezi, hogy ő nem filozófus, és előveszi a fényképezőgépét, gondolom, tárgyi bizonyítékként.

Ezt követően kiderül, hogy a következő történetet egy barátjától hallotta, és máris kezdődik az Antonioni-film a Wenders-filmben. Egy büszke fiú, aki megszeret egy lányt. Platói szerelem, évekig tart, sohasem lesznek egymáséi. Talán a fiú büszkesége miatt. Talán. Aztán a rendezővel és egy másik lánnyal esik meg egy hihetetlen történet: a lány akit csak úgy kedvtelésből követni kezd, hirtelen elmondja neki féltve őrzött titkát, azt, hogy elkövetett egy gyilkosságot. Néhány perc múlva már az ágyban vannak.

Utána újabb történetek, csábító szeretőről, hűtlen férjről, hitvesét elhagyó asszonyról, s végül megint egy fiatalemberről, aki beleszeret egy lányba, az utolsó estén, mielőtt az zárdába vonulna. Történetek férfiakról és nőkről, rögtön értjük, hogy valójában a Férfiről és a Nőről, átszőve wendersi eszmefuttatásokkal, amelyek valamiféle költői hitvallásként értelmezhetőek, a kérdés csak az, hogy kihez tartoznak ezek valójában?

Mert minden bizonnyal Wenders írta, de Antonioni filmjében olyat kellett írnia, amit akár a mester is mondhatna, valamit ami méltó lezárása lehet egy ilyen hatalmas életműnek. S itt úgy látszik, a tisztelet és a helyzet emelkedett volta nem volt jó tanácsadó. A szöveg valóban nem lett filozófiai, inkább egy hivatalos temetési beszédhez hasonlít. Ünnepélyes és semmitmondó. Az éterinek, letisztultnak, felhőkön túlinak szánt kis történetek sem sikerültek igazán. Nem „tiszta” történetek, inkább sterilek. Érződik bennük a rendkívüli tehetség, játékban, rendezésben, forgatókönyvben egyaránt, mégsem lett belőlük jó film. Nem tudni, vajon a nagy öreg mester nem tudott már jobbat, igazibbat kitalálni, vagy a tisztelet és a megrendülés kötötte meg az alkotó kezét annyira, amennyire már nem lett volna szabad. Én az utóbbira gyanakszom. Sem Antonioni lényeglátása,sem Wenders humora, könnyedsége nem köszön vissza a filmből.

Ennek ellenére érdemes megnézni, és nemcsak azért, mert mint mondják, a rosszból is lehet tanulni, hanem azért is, mert ennyi jó színészt (az említetteken kívül még Marcello Mas-troiannit, Jeanne Moreau-t és még egy fél tucat nagyágyút), ilyen szép képeket és zenét nemigen találunk egy filmben, kiváltképp nem a moziban. Anto- nioni-búcsúztatónak pedig azért kiváló, mert kiderül, hogy ha már Antonioni nem tud filmet csinálni, akkor senki sem tud helyette.

Még mindannyian együtt sem.