Az irodalom és film fúziója mindig felébreszti bennem a kételkedőt, mert noha új olvasatot kínál fel, megkísérli a saját, előzetes értelmezés átalakítását. Épp ezért csakis elvárásoktól mentesen lehet egy-egy ilyen kezdeményezést tartós érdeklődéssel fogadni. Hogy miként változhat át Karinthy igencsak életízű prózája szürrealisztikus, álomszerű utazássá egy órában – ezt mutatja meg Mátyássy Áron filmje.
A T.Ú.K. közeg, melyben befogadóként az olvasó és a néző egyszerre van jelen; de találkozási pont is a (fiktív) Karinthy fiatal és agyműtéten áteső énjei számára. Frigyeshez (Giacomello Roberto) akkor szegődik Frici (Vilmányi Benett), mikor az életet a haláltól elválasztó időbeli távolság ijesztően kicsire csökken. Megjelenik tehát énke, aki most ugyan nem szemtelen, de nem is bánik kesztyűs kézzel a szó szerint sebezhető én érzéseivel – a múlt, a kamaszkor bejárható lesz, viszont a belső film lepörgetése nem csak kellemes élményeket, emlékeket hoz felszínre. Ez az utazás, a jelenből szemlélve, darabjaira szedi az én személyiségét, aki a leltár során bejárja azt az utat, melyen át Friciből Frigyes lett. A majd mozaikszerűen összeálló múlt „terméke” a felnőtt Karinthy, kinek hallucinációi a túlélés bizonytalanságát enyhítik. A segítséget nyújtó Frici fontossága akkor hagy alá, amikor Frigyes víziói eltűnnek, túllép a félelem kritikus pontján – a kamasz meghal, a férfi felébred.
A két történeti sík – a valóság és a vízió – több ponton is érinti egymást, az átjárhatóság egy-egy, a Frici életében fontos, emblematikus tárgy által teremtődik meg: a rézérmék, a bizonyítvány egyfajta beavatás eszközeivé válnak Frigyes számára. Abszurd hatást azok a váltások keltenek, melyek során nemhogy ütközik, de össze is olvad a két a világ. A felnőtt Karinthy olyan szituációknak lesz főszereplője, melyeknek inkább csak megfigyelője lenne. Ő lesz például a rossztanuló, a lenézés alanya, és értetlenül nézi, hogy Frici miért süti le a szemét, miért nem segít rajta, mint ahogyan azt megígérte. A bűntudat az, amit Frigyes újra és újra átél ezekben a helyzetekben: a nemtanulás, Müller tanár úr becsapása (Pindroch Csaba), apja (Hollósi Frigyes) megszégyenítése kiszolgáltatottságában mind kétségbe vonják egész emberi létjogosultságát. Érthető hát, hogy az agysebész a vízióban Müllerként jelenik meg – a fiatalkori csínyre most egy elhibázott műtét felelhet, felészlel és retteg a tudatalatti.
Noha a film, illetve a főhősök viszonya dramaturgiailag helyenként zavarossá válik, képileg jól elkülöníthetők az ábrázolt világok. A századelő hangulatos, korhű megjelenítése nem válik statikussá, múzeumszerűvé – ezeket a jeleneteket pasztelles, harmonikus színek jellemzik. A gyenge kontrasztok és a világítás lágysága is sugallja, hogy a XX. század legelején járunk, mintha a kameralencse is kissé poros lenne, de az összkép nem egy ósdi, letűnt világot mutat. Ellenben a stockholmi kórház kékes fehérsége, omladozó falai, szükséges, de valamiért mégis groteszknek ható kellékei egy olyan teret teremtenek, melyről nehezen elképzelhető, hogy nem csupán a Karinthy-műtétre jött létre. A beteg szemszögéből nézve van ebben a kórteremben és az egész beavatkozásban valamiféle műviség, egy olyan természetellenesség, melyben a látomások által elindulhat az önreflexió is. Győri Márk operatőri munkájával sikerül belekóstolni minden érzés, gondolat hangulatába.
Mátyássy ötletessége az, ami igazán emlékezetessé és színessé teszi ezt a tévéfilmet. Apró részletekre figyel, melyek saját Karinthy-interpretációját körvonalazzák. A T.Ú.K. világában nincsenek véletlenek. Szándékos, hogy Frici nem a stilisztika-könyvet, hanem a Gulliver utazásait adja el fájó szívvel az antikváriusnak – ezzel is hangsúlyozza azt a kalandvágyat és életösztönt, amely nemcsak a filmbeli kamaszban zakatol mindvégig, hanem az íróban is. Az osztályteremben Frigyes a csontváz koponyájából veszi ki a szivacsot, Fröhlich (Hegedűs D. Géza) rossz szemével mindent lát, Müller ugyanazzal a vállveregetéssel bíztatja Fricit, mint őt az igazgató. Mindemellett a film képileg párbeszél a Révész-féle Utazás a koponyám körüllel is: az alulról filmezett műtőasztal és a cirkuszjelenetek Latinovits alakítását idézik. A legizgalmasabb szimbólum mégis a varázslótanonc: kis jelmezében mutatja Frigyesnek az ajtót, az utat (Utat?), földgömbbel játszik és van nála egy titokzatos kulcscsomó. Elvezeti hősünket a zárójelenet színpadához, ahol nem befejeződik, hanem folytatódik a történet, egy új valóságban.
A film időnként veszélybe kerül, mert elkezdi élvezni önmagát: a nővérek éneke és az ünnepi verbunk már a giccs irányába mutat, és olyan sűrítésre igyekeznek, melyre egy tévéfilm nézője egyszerűen nem tart igényt. Viszont az időbeli, hangulati és képi utazás, melyet a T.Ú.K. nyújt, sokkal maradandóbb, minthogy ezeken fennakadjunk – Mátyássy filmje elvont, de sikeres metamorfózisa a szövegnek.
