A tavaly vetített Álom.net után azt gondoltam, hogy nem süllyedhet mélyebbre a magyar film abban a fals tendenciájában, hogy az amerikai popcorn-kliséket másolja. Martin Csaba szélsebesen forgatott low-budget „vígjátéka” azonban mégis egy emelettel lejjebb ereszkedett ebben a tisztességtelen bugyorban, de annyira, hogy filmje még elrettentő példának sem használható.

Amikor megkaptam a feladatot, hogy erről az opuszról írjak, már tele volt a hazai sajtó negatív kritikák tömkelegével és az ezekre adott válasszal. Úgy indultam neki a vetítésnek, hogy keresni fogom ennek a filmnek az értékeit. Sajnos ez nem sikerült, már az első öt perc után egy kísértő emlék tört rám: majd' tíz évvel ezelőtt magam is amatőrfilmezésbe kezdtem, és egy camcorderrel felvett, két videóval összenyesett dokumentumot nagyképűen még egy amatőrfilm-fesztiválra is beneveztem. Meg is kaptam a nívós zsűritől a fejmosást, hogy hiába a kezdő szándék és az olcsó technika, egy bizonyos kép- és hangszínvonal alatt nem érdemes filmeket a vászonig vinni. Martin Csaba (Brooklyn, Az indigóember) azonban úgy gondolta, hogy mégis lehet.

Kezdjük a film hangtechnikájánál: katasztrófa. Azon csodálkozom, hogy a zörejekért felelős Illyés József képes volt a főcímben a vásznon hagyni a nevét. Persze az is rejtély számomra, hogy a Félixet alakító Molnár Attila Vajk és az előbbi zajfelelős hogyan voltak képesek egyszerre színészként és hangmérnökként is jelen lenni a forgatáson. A párbeszédek intenzitásának sivársága, a háttérzajok teljes hiánya és a papírízű dialógusok fél óra után garantáltan elaltatják a nézőt. De ezt meg sem kell várni, megteszi hamarabb az operatőri munka (Mayer Zoltán): néhány svenk és fahrt, aztán ennyi, ráadásul a bevilágított díszletekről szintén lesüt az amatőrizmus. Belső és külső folyamatosan ugyanabban a két színben „pompáznak”.

A forgatókönyv és a dialógusok alapvetően még egy elviselhető vígjáték körvonalait hordoznák magukon, ám megvalósításban csak üresjáratokból fércelt katyvasszá válnak. Az alapkoncepció – ami vélhetően össze akarta tartani a filmet – az, hogy öt debreceni lúzer csávót próbál a középpontba állítani, akiknek tetemes tartozásuk van a helyi bunkó maffiavezér felé. Megoldásul egy váratlan örökség, illetve egy remek szoftverrablási ürügy szolgál. A film végére azonban a különböző fölösleges jelenetek között teljesen elvész a valódi motiváció, és a nézőnek igazából fogalma sincsen, hogy merre tart, miről szól a film, amely aztán ráaadásul egy gagyi csattanóval zárul. E zavart az összetákolt forgatókönyv adja, amely még az alapvető dramaturgiai követelményeknek sem felel meg. Martin Csaba, aki nemcsak a film főszereplője, producere és vágója, hanem a rendezője is egyben, inkább a kamera előtt szeret mozogni és jókat az objektívbe dumálni, minthogy munkatársait instruálja. A kamerakezelés, vágás, hangtechnika és színészvezetés tekintetében a film abból a szempontból példaértékű, hogy talán az első magyar mozi, amely nincsen megrendezve.

A színészi játék problémájára is remek megoldást talált Martin Csaba. Előszöris teljesen amatőr színészekkel töltötte fel a főbb karaktereket, másodszor viszonylag ismert arcokat vendégszerepeltetett (Pindroch Csaba, Reviczky Gábor, Michelle Wild) ellenpólusként. Ez egy minimális szinten még tompítaná az alakítások közti kontrasztot, de mivel a profik sem nagyon erőltették meg magukat, ez a kettősség sem javít a helyzeten. Legfőbb probléma az, hogy fölösleges volt kiválasztani olyan embereket karakterük megformálásra, akik alkatilag és mimikailag is alkalmatlanok erre. Martin Csaba, Molnár Attila Vajk, Ilyés József igazából egész végig csak játsszák az eszüket, leplezve, hogy kényelmetlenül érzik magukat a vásznon. A Gézát alakító Tánczos Tamás pedig alig fér el izmaival a képkeretben, ez legjobban akkor látszik, amikor kis romantikus, ugrándozó hősszerelmest kellene játszania az utcán.

A Dobogó kövek stábjának becsületére váljék, hogy hazai piaci körülmények között is magyar filmet próbáltak önerőből készíteni. Ez azonban nem sikerült nekik, s az okok egyértelműen látszanak. Az alkotókról nem tudom elképzelni, hogy annyira naivak és kontárok lennének (a rendező korábbi filmjeire – főleg a Brooklynra – alapozva), hogy nem látják filmjük mesterségbeli hibáit. Azt sem értem továbbá, hogy a hiányosságok mellett hogy lehet az, hogy a film ekkora marketingkampányt kapott. Lehet, hogy az óriásplakátokba és a honlapba fektetett pénzt inkább a hangtechnikára kellett volna költeni. Bár a Dobogó köveknek így is inkább a fájlcserélő oldalak, amatőrfilm-fesztiválok, vagy a fizetős netes videotárak termékei között lenne a helye, mint a mozivásznon. Mert ez így mindenképpen csak fölösleges vászonkoptatásnak számít. S azt hiszem, nem csak én gondolom így, hanem a közönség is, aki szintén nem vették be a blöfföt. Magam is egy kedvezményes napon, ötödmagammal néztem meg a filmet egy fővárosi multiplexben. Egy középkorú házaspár női tagja volt az, aki hat alkalommal szisszent fel a vetítés alatt: egy vígjáték esetében ez a legrosszabb publikumítélet.

Mégis mindenképpen úgy akarom zárni írásomat, hogy valami jót is mondjak a filmről: nos, a Fannit alakító Czupi Kála (már a neve is tíz pontos) szerintem jó csaj!