Kevés rendezőnek sikerül egyszerre hétköznapinak és érdekesnek maradnia. Kenneth Lonergan filmje olyan momentumokból építkezik, amelyekkel nap mint nap találkozunk saját életünkben, mégsem triviálisak. Megtalálni ezeket az apró pillanatokat – éles szemű filmkészítőre vall.
Az idei Oscar-szezon egyik nagy témája két férfi színész korábbi, kisebb médiavisszhangot kapott botrányának újabb felszínre kerülése volt. Nate Parker, a The Birth of a Nation író-rendező-producer-színész-atyaúristene egy társával 1999-ben került szexuális erőszak elkövetésének gyanújába. Őt akkor felmentették, társát – aki szintén a film írói között van – csak fellebbezés után. Nem így az áldozat, aki 2012-ben öngyilkos lett, miután évekig depresszióban szenvedett. A The Birth of a Nation hiába fontos emberjogi történet a rabszolgaság éveiből, az egykor Oscar-várományos film, amely tavaly januárban a Sundance-en még jól szerepelt, gyakorlatilag augusztusra kiesett a versenyből a negatív reakcióknak köszönhetően (nem segített, hogy az alkotás tartalmaz egy erőszakjelenetet, amely az 1999-es események fényében új olvasatot kapott a médiában). Casey Affleck, akihez a másik botrány köthető, könnyebben megúszta: miután A régi városban nyújtott alakításáért Golden Globe-jelölést kapott, hiába rángatta elő a média a 2010-es I’m Still Here forgatásán történt szexuális zaklatás ügyét, a fiatalabbik Affleck a nominációt díjra váltotta.
A két esetet persze nehéz összevetni, de újra előtérbe hozzák azt a nehezen megválaszolható kérdést, hogy vajon mit kezdjünk egy kiváló művész alkotásaival, ha kiderül az illetőről, hogy emberileg nem annyira makulátlan (hogy a két legismertebb példát említsem: Woody Allen és Polanski). A régi város esetében annyi szerencsénk van, hogy hiába Affleck centrális pozíciója a produkcióban mint főszereplő, van itt egy nagyobb, szerethetőbb auteur, aki felülírja őt jelenlétével: Kenneth Lonergan író-rendező. Lonergan a színházban kezdte pályafutását íróként, mielőtt forgatókönyvírásra, majd rendezésre (és vele együtt színészkedésre) adta a fejét. Első filmje a direktori székből, a Számíthatsz rám (You Can Count on Me, 2000) rögtön bizonyítékul szolgált remek írói, illetve színészvezetői tehetségére: Lonergan legjobb pillanataiban olyan természetes kis emberi nüanszokat tud megjeleníteni a vásznon, amilyet ritkán látunk a tökéletességig csiszolt, végtelenségig kimért zsánerfilmekben, de annál jobban tudunk azonosulni velük. Ám a második rendezése, a mostoha sorsú Margaret – amely több mint négy évig hevert a vágóasztalon, mire a stúdió végül tizennégy moziban vászonra engedte 2011-ben – mutatta meg igazán, milyen komplex, összetett karaktereket képes létrehozni.
Mindazonáltal csak most, harmadik filmjére ért el oda, hogy ne csak az emberi érzelmek megjelenítésében legyen elsőrangú, hanem vizuálisan is elkezdjen fogalmazni, ráadásul mindehhez egy narratív szempontból is izgalmasabb, időfelbontásos szerkezetet választott. A régi város főhősével, Lee-vel először Bostonban találkozunk: négy társasház mindeneseként dolgozik – vízvezetéket szerel, égőt cserél, havat lapátol. Nemsokára hírt kap arról, hogy bátyja, Joe szívrohamot kapott, így hazautazik Manchester-by-the-Sea nevű szülővárosába, de testvére már holtan fogadja a kórház alagsorában. Kiderül, hogy Joe végrendeletében Lee-t nevezte meg tinédzser fia gyámjaként, ez viszont azt jelenti, hogy vagy Lee-nek kell hazaköltöznie Bostonból, vagy a fiúnak elköltözni Manchesterből. Miközben a jelenben ezt a problémát próbálják megoldani, jelöletlen flashbackekből értesülünk a zárkózott Lee múltjáról, és annak okairól, hogy miért hagyta ott anno a szülővárosát. Hamar kiderül, hogy a film nem a klisés „éretlen figura hirtelen apaszerepbe kényszerül és fel kell nőnie a feladathoz”-vonalon fog elindulni, Lee-nek ugyanis az apaság nehézségeivel ellentétben – akárcsak az őt alakító Casey Afflecknek – a múlt démonjaival kell szembenéznie.
A családot felforgató váratlan haláleset Lonergan mindhárom rendezésének narratív katalizátora. A régi városnak nem véletlen ugyanazok az erősségei, mint a korábbi alkotásoknak: életszagú, sallangmentes, még a legrövidebb jelenetekre feltűnő karakterek is hús-vérnek hatnak (a rendező például most is cameózik, méghozzá zseniálisan, hiába van csak pár mondata). A nagy szó persze nem a hitelesség, hanem az, hogy ennek ellenére sosem lesz unalmas, amit csinál. A legtöbb rögrealista alkotás gyakran veszik el az élet érdektelen epizódjaiban, Lonergan azonban olyan vicces, drámai, megható vagy épp nyugtalanító pillanatokat talál meg, amelyek hiába érződnek nagyon közelinek, végtelenül izgalmasak. A régi város még annak is ajánlott, akinek a Margaret túlzott tragikussága már sok volt: Lonergan ezúttal visszatér a pozitív és negatív érzelmek egy fogyaszthatóbb balanszához, amelyet a Számíthatsz rámban is produkált.
Hogy miben lép túl a hat Oscarra jelölt film elődjeinél? A rendezőt többé nem lehet megvádolni azzal, hogy színházat rendez: bár továbbra is a színészeken a legnagyobb hangsúly és ezúttal nagy segítséget nyújt a gyönyörű táj, A régi város mégis sokkal ingerlőbb vizuálisan a Margaret színtelen New Yorkjánál, vagy a Számíthatsz rám jellegtelen kisvárosi miliőjénél. Ettől lesz igazán élő dolog, a színészek ugyanis most már nem csak egymáshoz viszonyítva vannak jelen Lonergannél, hanem térben léteznek. A színészek mozgatásában eddig is jó volt a rendező, de A régi város arról árulkodik, hogy kezd rájönni, a kamerát is érdemes noszogatni (Jody Lee Lipes operatőrrel először dolgozik együtt). Mindezeknek köszönhetően, bár kétségkívül jól alakít Casey Affleck, hamar elfeledkezünk a jelenlétéről. Annyira komplex a film, annyira sok a maradandó pillanat, az emlékezetes karakter, a kiváló színészi játék (a fiatal Lucas Hedges legalább annyira remekel), hogy a rossz szájízt, amit a fiatalabbik Affleck vásznon túli személyisége miatt érzünk, simán elnyomja ez a lehengerlő erejű alkotás. A bevezetőben felvetett kérdés persze továbbra is áll és megoldatlan marad, a bojkottőröknek azonban azt javaslom, titokban azért lopózzanak be egy moziterembe megtekinteni ezt a csodát, még ha nagyon gyűlölik is a főszereplőt.
