Mi, magyarok, különösen ha Erdélyből származunk, erősen vérszomjas népségként vagyunk számon tartva – a szó legszorosabb értelmében. Számos történelmi adalék mellett bizonyság erre az a pompás karrier, amelyet házi vérszívóink befutottak a nagyvilágban.
Mivé lett volna, kérdezem, a modern tömegkultúra Drakula gróf és a hozzá kapcsolódó képzetek nélkül?! Nemcsak véres grófunk van azonban, hanem véres grófnőnk is, akinek alakja és legendája kifogyhatatlan inspirációforrás rémfilmek, ponyvaregények, kultúrtörténeti és néprajzi értekezések, valamint black metál zenekarok számára. A Báthory Erzsébet-legendáriumra fókuszáló B-kategóriás alkotások (van belőlük egy szakajtónyi) többnyire nem sokat szöszölnek a figura árnyalásával: a csejtei várúrnő (különféle alakmásaival együtt) afféle leszbikus vamp, aki hol ártatlan jobbágylánykákat öldös különös kegyetlenséggel, hol az említett lánykák ártatlanságát tiporja le – szerzői szándéktól függően. Nos, Julie Delpy A grófnő című filmjével – amely a Báthory-mánia legújabb mozgóképes terméke – épp az a gond, hogy szerzői szándék csak nyomokban lelhető fel benne.
Julie Delpy, aki színésznőként igen kedves alakításokkal lopta be magát a szívembe, láthatóan nem a horrorpornó-vonalat kívánta folytatni filmjével, és ez roppant dicséretes. A Köztársaság mozi sötétjében viszont azon morfondíroztam, hogy ha nem azt, akkor mit is tulajdonképpen. A francia színész-rendezőnő (és zeneszerző, mert a rendezés, forgatókönyvírás és a főszerep mellett a zenét is ő jegyzi) alapvetően kosztümös történelmi drámát forgatott: 16. század, török–magyar csetepaték, főúri élet, miegymás – a korfestő hangulatot azonban kissé rombolja az, hogy a szereplők többsége érezhetően színházi kellék gyanánt viseli korhű ruházatát, vagy hogy az elején lezavart csatajelenetek, hogy így fogalmazzunk, a költségvetés szűkösségéről árulkodnak. Én rég túlvagyok azon, hogy történelmi témájú filmektől bármiféle históriai hűséget várjak el; de azt azért igen, hogy ne kezeljék komolytalanul a tárgyukat. Nem került volna sok időbe kideríteni például, hogy a Vérgrófnőt Erzsébetnek, és nem Erzébetnek hívták, vagy hogy férjének – ama Fekete Bégnek – családneve Nádasdy, és nem Nádasky. (Apropó Nádasdy Ferenc: rettenetes rettenthetetlenségét az a képsor hivatott illusztrálni, amikor harc után bőszen kortyol egy kupából, egy törökökből álló hullahegy tetején. Mint afrikai oroszlánvadász az elejtett zsákmánnyal.)
Miközben a film mélystruktúrájában érződik valamiféle re- és demitizáló szándék, a Báthory-figura (történészek által már megejtett) átértelmezési kísérlete, Delpy kritikátlanul nyúl olyan toposzokhoz, mint Thurzó György viszonzatlan szerelméből fakadó bosszúvágya, illetve kapzsisága, vagy a grófnő leszboszi kapcsolata bizonyos Darvulia nevű fehérszeméllyel (Anamaria Marinca alakítja, egy bozóttal a fején). A misztikus-történelmi sztori aztán átcsúszik szerelmi románcba (ami melodrámába fúl), s ezzel a történetszállal Báthory Erzsébet megőrülésének, lassú morális aláhullásának folyamata jól meg is van racionalizálva. A szerelem bolondja ő, a halhatatlanság iránti olthatatlan vágy megtestesítője, aki ráadásul aljas cselszövés áldozatává vált. A karakterek azonban nem bírják el a rendezői koncepció által rájuk mért terhet: szinte kivétel nélkül papírmasé figurákat, a karikatúra határát súroló jellemeket látunk, akik arcpirító kliséket suttognak egymás fülébe vagy vágnak egymás fejéhez.
A feminista kritika viszont tapsikolhat, mert Báthory Erzsébet a független, erős, pusztító szenvedélyű nő prototípusává nemesül, akinek hatalma kínos az ország urai számára; a történelmen átvonuló örök nőiség princípiumát jelképezi, mondanám, ha nem érezném csúfondároskodásnak. És nem érezném annak, ha meggyőztek volna egyetlen hiteles karakterrel, dialógussal, szituációval. Egy olyan alapgondolattal, amelynek mentén ki lehetett volna dolgozni egy koherens, következetes történetvezetést; ám a szerzői intenció olyan lehetett, mint a hőséül választott asszony: ingatag. Szerelmi történet, történelmi kalandfilm, erotikus rémdráma elemei követik egymást követhetetlenül, valóság és képzelet zavaros síkjain. A súlyos témák (egyen)súlytalansága jellemzi ezt a filmet: csipegethetünk innen is egy keveset, onnan is, mégsem tudjuk, mit is látunk pontosan – s hogy egyáltalán, mire való egy olyan alkotás, amely az égvilágon semmit nem tesz hozzá választott témájához.
Nem vérlázító, persze, csak vérszegény ez a sokadik Vérgrófnő-adaptáció. Sajnálom kicsit Anamaria Marincát, amiért rangján aluli szerepet vállalt. És tulajdonképpen Báthory Erzsébetet is, mert, minden vélt vagy valós vétke ellenére, ennél azért jobbat érdemelne.
