Én mindig is tudtam, hogy Bruce Dickinson – a brit metállegenda, az Iron Maiden énekese – többre is képes mint „csak” hatalmasakat énekelni és jó bulikat csinálni. És lőn: a tíz évvel ezelőtt kiadott szólóalbumából, a Chemical Wedding című azóta metálfavorittá vált lemezből kiindulva írt egy hasonló című filmet – ami el is készült.
Sajnos, ahogy egyre több produkció esetében történik így, ezt is hamar lelőtték DVD-n, ami kétségessé teszi egy majdani igazi mozis bemutatás lehetőségét. Nem mintha panaszkodnék: így legalább letölthető élvezhető minőségben. Végignézés után viszont némileg érthetővé válik a DVD-s kiadás apropója: nem mintha annyira rossz lenne, de emiatt a film miatt nem fognak moziba tódulni az emberek.
A hetvenes évek „camp”-horror-thriller-esztétikáját visszasíróknak és az okkultizmustól nedvesedőknek viszont igazi csemege a film. A történet Aleister Crowley, a hírhedett okkultista filozófus, mágus, „a leggonoszabb földi ember” figurája körül forog – és csak most esik le, hogy milyen kevesen dolgozták fel e hihetetlenül ellentmondásos angol életét és gondolatait. Pedig a szóban forgó úriember filmbe illő módon élt és halt meg: azonkívül, hogy kitalálta a Thelema vallást/szektát/életfilozófiát, több okkultista társaság befolyásos tagja és tucatnyi okkultista könyv szerzője volt, sakkozott, festett, megrögzött hedonista és perverz lévén drogokkal és biszexualitással kísérletezett, mindezt folyamatos botrányok és titkok között, önmagát a bibliai Fenevadnak (The Beast) becézgette. És élete, gondolkodása leginkább metálzenekarok szövegeihez szolgáltatott inspirációt. Mindeddig.
Dickinson történetében egy makogós, nyámnyila cambridge-i irodalomtanár egy szuperszámítógéppel és Crowley hagyatékával való kísérletezgetés nyomán megidézi magát Crowleyt, a Földre szállt Gonoszt, a 20. századi Lucifert. Ez a megidézés egyben kafkai átalakulást is jelent: tulajdonképpen a professzorból lesz Crowley, annak számtalan reinkarnációi legutóbbi állomásaként. Amint sejthetik, a film innentől kezdve lesz érdekes: a Haddo/Crowley-t alakító Simon Callow végre megmutatkozhat teljes színészi pompájában. Az úr szülőhazájában kitüntetett, bejáratott, nagymúltú színházi ember, de ez ebben a filmben nem válik hátrányára – éppen ez a teátrális, mindenféle főgonoszt megszégyenítő, beleélő, szentenciákban és setét aforizmákban beszélő grand guignol-játék az, ami élvezhetővé teszi a filmet, persze, ha belemegyünk a játékba. A kopasz, kövér, rettentő perverz alak mellett az összes többi színész és szerepe csöplesz, unalmas famulussá minősül vissza.
A film amúgy tudatosan és szemtelenül idéz meg szinte mindent – főleg a képi világot illetően –, ami valaha számított a horrorban, a fantasyban, a gothicban, a misztikus thrillerekben: egy-egy beállításon szinte ott van egy hatalmas „approved by Mario Bava”-pecsét, máshol erős Carpenter-illat lebegi át a teret, de az árgus szemek találhatnak itt Ken Russellt, Lucio Fulcit, Terry Gilliamet és sok egyebet. Az utóbbi párhuzam pedig egyáltalán nem véletlen: a rendező/társíró Julian Doyle leginkább Monty Python- és Terry Gilliam-produkciók stábjából lehet ismerős, főleg vágóként. Ennek a háttérnek köszönhetően pedig – hálistennek – a film nem mindig veszi teljesen komolyan önmagát, s ezáltal nézhetővé is válik.
Maga a chemical wedding, azaz az alkímista esküvő egy olyan szertartás, aminek folyamán Crowley véglegesen reinkarnálódhatna, ehhez egy giccses vérátömlesztéses rituálét kell végrehajtania egy vöröshajú lánnyal. A dramaturgia, sajnos, a lehető legszokványosabbá válik a film végére, így a pozitív főhős, az Amerikából érkezett fiatal tanár idejében odaér és megakadályozza a szentségtelen rítust. Ezt követi némi zavaros magyarázgatás párhuzamos univerzumokról, az okkultizmus mellett a relativitáselméletet is belekeverve, s ez viszont határozottan rosszat tesz a filmnek.
Ami a legtöbb nézőnek majd megmarad, az a néhány igen ordenáré, de jópofa ötlet, amit a huncut Dickinson (aki, becsületére legyen mondva, nem nyomatja agyon a saját zenéjével a film hangsávját) beleincselkedett a sztoriba: a személyes kedvenc az, amikor – immár megváltozott – irodalomtanárunk Shakespeare-t idézgetve egy hirtelen sliccbontással lepisili az első sorban ülő diákjait.
Egy legalább annyira obskurus film, mint maga a témája, helyenként egyenesen penibilis. De ha rá tudunk hangolódni a humorára, kultusz-esélyes.
.jpg)
