Vajon hogyan sikerülhetett a német filmiparnak „lenyúlnia” Hollywood elől a Marlene Dietrich-sztorit? Erre a kérdésre valószínűleg megvan valahol a válasz, viszont a német filmesek alkotása akár a tengerentúlon is készülhetett volna. Látszik ugyanis, hogy sok pénzt fektettek bele és mindenképp a nagyközönséget célozták meg vele, így tehát a Marlene minden szempontból kielégítheti a filmbarátok igényeit. Az operatőrből rendezővé lépett Joseph Vilsmaier egyébként már előző filmjeivel, a Comedian Harmonists és a Sztálingrád című alkotásokkal is sikeresen szerepelt a közönség előtt.

De vajon Dietrich rajongói is elégedettek lehetnek-e a díváról szóló filmmel? Amit a színésznő életéről és karrierjéről tudni kell, mindenképp benne van a filmben. Marlene (a címszerepben Katja Flint) a kezdetekben kabarészínpadokon lépett fel Berlinben. Aztán megjelent Joseph von Sternberg, a Hollywoodban élő és dolgozó rendező, aki éppen főszereplőt keresett legújabb filmjéhez, a Kék angyalhoz és, noha a meghallgatásra érkező, filmszínészi tapasztalatokkal aligha rendelkező Marlene senkinek nem nyerte meg a tetszését, ő valamilyen okból ragaszkodott ahhoz, hogy vele játszassa el a főszerepet. És bármilyen nehéznek bizonyult is a forgatás, Sternbergnek lett igaza: Marlene akkorát alakított a filmben, hogy hírneves és közkedvelt színészpartnerét, Emil Janningset is sikerült lejátszania a vászonról.

Így lett tehát Marlenéből filmszínésznő és – természetesen – Sternberg szeretője, aki Hollywoodba is magával vitte őt. A színésznő ekkor megtapasztalhatta a filmfőváros minden szélsőségességét, a hírnevet, a gazdagságot, és az alig elviselhető magányt. Ráadásul, amikor Németországban uralomra jutottak a fasiszták, Marlenét saját hazája ellenségének kiáltották ki (ami miatt hosszú időre el kellet búcsúznia német katonatiszt szerelmétől – a filmben egyébként ő az egyik olyan szereplő, akiről nem tudható, hogy a valóságban valóban kapcsolatban állt-e Marlenével). Végül, a sorozatos bukások után, Sternberg is feladta: többé nem volt hajlandó Marlenével forgatni.

Vilsmaier filmje tehát igyekszik „hűen” ábrázolni a nagy díva életét, de Marlenéhez mégsem jutunk túl közel. Ez azért lehetséges, mert a rendező csak „bemutat” és meg sem kísérli megfejteni azt a titkot, ami Marlene maga volt. A kérdés persze az, hogy egyáltalán ábrázolható-e a nagy színésznő belső kisugárzása. Marlene „igazi” arca talán egyetlen jelenetben ismerhető fel, a film legvégén, mely utolsó amerikai koncertjét idézi meg. A már koros és fizikailag sem túl erős díva elutasítja a segítséget, és egyedül lép be a színpadra. Haja most is szőke, csillogó estélyiben, hosszú fehér bundájában olyan, mint egy istennő. És amikor dalba kezd, akkor az a sejtésünk támad, hogy Marlene talán csak a róla készült fotókról, az általa készített filmekből vagy éppen a dalaiból ismerhető meg.

De vajon Marlene is így gondolná-e? Erre a kérdésre már soha nem fogjuk megtudni a választ.