1983 a Gandhi éve volt – nyolc szobrocskát nyert el, és további három kategóriában jelölték Oscar-díjra az alkotóit –, illetve a nem túl gazdag nikaraguai filmgyártásé: a legjobb idegen nyelvű Oscarért egy itt készült film, az Alsino y el cóndor (Alsino and the Condor) című háborús filmdráma is versenyzett. A kategória fődíját a Volver a empezar nyerte el – ez az első olyan, spanyolul beszélő filmalkotás, amelyet Oscarral tüntettek ki.
Igényesen öltözött, idős úriember érkezik az észak-spanyolországi tartományi központba, Gijónba. Végigsétál a patinás óvároson, majd szobát foglal egy szerény szállodában. Alakja egyre érdekesebb lesz, – amint néhány találkozó révén – szép lassan fény derül személyes múltja rejtélyeire. Felkeresi kamaszkori szerelmét, aki jelenleg egy kiállítóhelyiség tulajdonosa, találkozik egykori focispajtásaival, és maga a spanyol király hívja fel telefonon. Megtudjuk, hogy Nobel-díjas író, aki a világhírű Berkeley egyetemen tanít, s most San Franciscóból tért haza szülővárosába egy villámlátogatásra 40 év múltán, van két gyereke és… – mint röpke félóra után a motivációja is kiderül – egy rövid lefolyású, halálos betegsége. Nosztalgiázik, hosszú párbeszédekben eleveníti fel a múltat, eljár focimérkőzésekre a barátaival, és újra felfedezi a szerelmet kamaszkori barátnője oldalán.
A madridi rendező egy korábbi forgatáson szeretett bele a Volver a empezar helyszínéül szolgáló tengerparti városba, bár apja Gijónban született. Egy interjúban elmeséli, hogy ez a film, amely az akadémia díja által megváltoztatta az életét, valós történetek – apja elbeszéléseiből megismert események és sorsok újraértelmezése – alapján született. Ezúttal bólinthatunk: elhisszük neki, ez érezhetően nem csak elcsépelt, üres reklámszöveg.
Lassú, kimért, kiegyensúlyozott és végtelenül szép ez a film. Nem giccses, nem hatásvadász: egyszerű, őszinte és természetes. Beszél az öregkorról, a sírig tartó szerelemről, szeretetről, moziról, irodalomról (még egy csipet Amerika-kritika is belefér), és mindez „tisztelgés mindazon férfiak és nők előtt, akik öregkorukban kezdték megélni a fiatalságukat, és […] reményről, szerelemről, lelkesedésről, bátorságról és az életbe vetett hitről állítottak példát. Ama félbe szakított generáció előtt” – fogalmazzák meg a végefőcímben az alkotók. A főszereplő Antonio Albajarát (Antonio Ferrandis) ugyanis a világháború szakította el imádott Elenájától (Encarna Paso). Egyikük élete sem alakult igazán szerencsésen, s e kései egymásra találás alkalmával úgy bukkannak fel az emlékek, mint az őszi avar borította parkocska sűrűn álló padjai.
Bár a múlt eseményei főképp békés párbeszédekből bontakoznak ki, a film okkal hangsúlyozott, kiváló zenéje újabb, kimondatlan, s talán szavakban megfogalmazhatatlan emlékeket csalogat elő a szereplőből, amelyeket képes a néző lelkébe is belevarázsolni. Leheletnyi humor is tarkítja a filmet, talán ennek is köszönhető, hogy érzelmessége nem válik olcsó szenvelgéssé vagy szirupos pátosszá. Ugyanezért a színészek előtt is le a kalapokkal: játékuk dísztelen, a figurák természetesek, szimpatikusak. És ne feledkezzünk meg a mellékszereplőkről sem: felejthetetlen a szállodaigazgató kissé kancsal figurája, aki izgatottan újságolja lehetetlen nevű asszonyának, hogy épp a királlyal beszélt telefonon, és örömében megtölti rózsával és whiskyvel fontos vendége szobáját… és felejthetetlen a döbbenet, az aggodalom, a szánalom és a fájdalom vihara Antonio legjobb barátjának (José Bódalo) arcvonásain, amikor értesül barátja hazaruccanásának okáról.
Nincsenek negatív szereplők, nincs már küzdelem a cselekményben: csendes dal ez arról a rengeteg, névtelen, kettétört életről, múltba veszett hétköznapi drámáról, talán a nagyszüleinkről.
