A moziba járók időszámítása alapján a nyár nem a gyümölcséréshez vagy az idő felmelegedéséhez kapcsolódik, hanem ahhoz, amikor világszerte ugyanazon a napon megjelenik az évi első blockbuster. Ez jó pár éve egyet jelent a Marvel-univerzum valamelyik szuperhőséből készülő comics-filmmel. Az idén ez a Vasember. És kábé ennyi.
Ennyi, mert a szuperhősfilmeknek annyira hervasztóan egyforma a dramaturgiája, hogy egy idő után igen kevés variációra adnak lehetőséget, bármennyire érdekesek is voltak képregényformában 40–50 évvel ezelőtt. Ez a dramaturgia valahogy így néz ki: az előző, szupertulajdonságok nélküli élet bemutatása; a baleset, a trauma és az átváltozás; a döntéshozatal (miszerint a gyengéket és arra rászorulókat védni kell); az ősellenség felbukkanása; az összecsapás; és végül a tanulságok levonása és/vagy a női szereplővel való csókolózás.
Nagyjából ezek vannak meg a Vasemberben is. Annyi merészséget legalább megengedtek maguknak az alkotók, hogy ezúttal a romantikus szál erősen fonnyadt: csak egy majdnem-csók van benne, amivel azonban erős folyatás-szagot áraszt a film. A másik, amivel a forgatókönyvírók kiegészítették a Vasember-sztorit az, hogy ügyesen átültették a jelenkorba, a terroristákkal nyüzsgő, Amerika versus Közel-Kelet szituációba (persze, ennek a gesztusnak több értelme lett volna, ha stencilezett, nagyongonosz terroristák helyett személyeket öltöztetnek a terepszínű gatya+palesztinkendő kombinációba és a háborús helyzetet nem ekkora naivsággal ábrázolják).
Kábé ennyi újdonságot mutat fel a legújabb Marvel-adaptáció. Kicsit érthetetlen számomra az a hype, amivel az amerikai közönség kürülzsongja ezt a pléhbercit. Ami igaz, az igaz: mérföldekkel jobb, mint a legújabb Pókember (és ezzel sok újat nem mondtam), de hogy miért került fel az imdb-topra, egy Hitchcock és egy Frank Capra közé, azt továbbra sem értem.
Maga a Vasember-figura azonban nem rossz. A Marvel 45 éve elkeseredett kísérletet tett arra, hogy a DC Comics-os Batmanhez hasonló figurát készítsen magának: egy sármos és okos, milliomos, nagyiparos-örökös, aki szupertulajdonságok híján „mindössze” fejlett technológia segítségével indul neki legyőzni a gonoszt, amiben nem utolsósorban hűséges inasa is segítségére van (a filmben Jarvis, az inas már csak egy számítógépes rendszer).
Ezt a gazdag fenegyereket Tony Starknak (Robert Downey Jr.) hívják, egy fegyvergyár-impérium örököse és mérnökzseni. Fellengzős, pazarló, gátlástalan, de naiv életet él, amíg terroristák elrabolják a Közel-Keleten, ahol majdnem belehal a saját bombája repeszei által okozott sebekbe. Rádöbben: nemcsak az amerikaiak harcolnak az ő fejlett fegyvereivel, hanem a másik oldal is. A terroristák (a figura keletkezésekor, a hatvanas években Stark még Vietnamban raboskodott) által követelt szuperrakéta helyett egy vaskosztümöt épít, aminek segítségével kiszabadul és a szeme is kinyílik: nyomozni kezd a saját vállalatán belül rejtőző hazaáruló korrupt után, aki nem más, mint az apja egykori legjobb barátja, a cég másik főnöke, Obadiah Stane (Jeff Bridges).
A film lassan pörög fel, de a humor és az effektek elég jól elmúlatják azt a két órát, ami alatt Robert Downey Junior jó adag hájtekkel, a kötelező titkárnővel (Pepper Potts überédi szerepében Gwyneth Paltrow-al) és kedves, R2D2-szerű robotokkal felszerelkezve végigcsetli-botolja a filmet. A főellenség Jeff Bridges kopaszon, ősz szakállal igazán vérfagyasztó: talán ő a film legnagyobb telitalálata.
A Vasember legfontosabb mondanivalója a mai világpolitika kontextusában az, hogy inkább védekezni próbáljunk a támadás helyett. A figura koncepciója is erre utal: szuperfegyvere tulajdonképpen nem fegyver, hanem pajzs. Ez az üzenet így, itt és most figyelemreméltó, le a (vas)kalappal a készítők előtt, ha nem is mindig egyértelműsítik. Az is pozitívum, hogy mindössze egyetlen alkalom van a filmben, ahol mély, könnyzacskóingerlő moralizálásba kezd a főszereplő. És ez sem tart sokat. Leginkább ösztönből cselekszik, ami jól ellenpontozza mérnökzseni mivoltát (egy hegyi kovácsműhelyben egy hét alatt ócskavasból épít fel egy minireaktort és egy szuperkosztümöt, haha).
Amit viszont sohasem fogok megbocsájtani a film alkotóinak, az a rossz poén, miszerint a terroristák időnként magyarul beszélnek. Nem mintha engem annyira érdekelne, hogy minek néznek, vagy milyen sületlenséget raknak be egy forgatókönyvbe az egzotikus-humoros hatás miatt, de az elmúlt évek bebizonyították, hogy az amerikai közönség minden rossz viccet képes elhinni és komolyan venni.
Ha kétféle képregényadaptáció van – a jó és a nagyon rossz –, akkor a Vasember mindenképp az előbbiek közé tartozik. De nem több, mint egy újabb epizód egy erős szubzsáner fejlődésében. Lassan kénytelenek leszünk update-elni a filmes adatbázisokat egy új, „comics-film" műfajmegjelöléssel.
