Azt szokták mondani, hogy a legeslegjobb filmben is maximum három olyan zseniális jelenet van, amire emlékszünk. Nos, akárhogy nézzük, Jan Sverák filmje nem áll rosszul a nagyszerű jelenetek terén, bár biztosan lesznek olyanok, akik szerint ez a film giccses. Szerintem nem az, de nem vitatom: ha giccs is, íze van, s én lenyelem.
Azt hiszem, legszívesebben egy cseh filmben támadnék fel, ha már elrendeltetett egy „rendes feltámadás” mindenkinek. Persze, tudom, hogy ez alternatív megoldás: itt hatalmas bánatomra nem fogok találni bárgyún vigyorgó műanyag arcú embereket, akik oroszlánokat meg zsiráfokat ölelnek, miközben a vakító napsütés kapucsínóra barnítja a bőröm. Ennek a cseh túlvilágnak ugyanis csípősen életszaga van, de meg kell vallanom, hogy mivel túlságosan is nosztalgikus hajlamú vagyok, amúgy is hiányoznának nekem ezek a földi dolgok, a sok kis semmiség, ezért fogadnám el ezt a cseh filmes promóciót.
Ezúttal Jan Sverák a kalauz, a csehek Spielbergje (övé ugyanis az egyik legsikeresebb életpálya, ő készítette el minden idők legnagyobb költségvetésű cseh filmjét, az Akkumulátort, ami hazájában egyúttal 1994 legnézettebb filmje, ugyanakkor egy legjobb külföldi filmnek járó Oscar-díjat is a magáénak tudhat, Kolja című filmjéért). A filmek társalkotója Zdenek Sverák, páratlan gesztussal a rendező édesapja, aki amellett, hogy színész, s a filmjeiben játszik, a forgatókönyveket is rendszerint ő írja. Ezúttal még visszafogottabban, még közvetlenebben, mint eddig valaha.
A film hőse egy kiöregedett tanító, Josef Tkaolun, aki minden felháborodás, letargia, patetizmus nélkül képes felfogni azt, hogy már képtelen fegyelmezni tanítványait. Hogy nem szeretik az idős tanárt, az evidens, de a bácsi ebből nem csinál egzisztenciális problémát, nem kezdi önmagában boncolgatni, hogy miért kellett ennek így lennie, jajistenem, biztosan Amerika csorbítja ki a lelkeket, meg a piszok globalizáció meg az üvegházhatás. Egyszerűen továbbáll, és botrányos alázattal mer munkát keresni (végül üres üvegeket gyűjt össze egy bevásárlóközpontban), plusz még a lányát és unokáját babusgatni. Közben a feleségét vágyódik megcsalni, majd mégsem fél újra beleszeretni.
Nemrég az Őfelsége pincére voltam című Jirí Menzel-filmben az öregedő főhős felfedi a titkot, a nagy cseh lelkiállapot magját. Kijelenti, hogy „mi, csehek, nem háborúzunk”, s ez az, amit irigylek a csehektől. Látszólag, minden más kultúrával ellentétben ők nem küzdenek, nagyokat kacagnak másokon, vagy önmagukon, de leginkább együtt, nincs bennük gyűlölet, „ejj ejj!”-ezés, világfájdalom, düh, vicsorgás stb. Valahogy valamikor túlnőtték Európa háborgását – például nem perlekednek állandóan a történelmükkel (mint egyes haddnenevezzemnévennépek, uram bocsá’!).
A cseh csoda a méltóságban rejlik, hiszen méltón, emberien élni, ez a mi feladatunk, és nem is kevés. A filmben nincsenek forradalmi filmes megoldások, bravúrok, szerzői allűrök, olyan mint egy tévéjáték, szörp-zenével, biztos beállításokkal. Meglepő módon mégsem hiányoznak a nagy irgumburgumok, a „majd én megmondom ennek a büdös világnak” című alkotói motivációk: olyan mélyre rögzült a belső békéje, nyugalma mindennek, hogy gyémánttá vált.
Felejthetetlenül kedves jelenet az, amikor a nagyapa kisunokáját pisilteti, s közben sóhajtva jegyzi meg, hogy hogy neki már nem megy ilyen könnyen. Felejthetetlenül drámai jelenet az, amikor az állását féltő Josef mesterkedései ellenére is felszerelik az üvegbeszedő automatát, s az öreg néni a maga kis palackjában üzenetet juttat el a gépen keresztül a túloldalt ülő bácsinak. Felejthetetlenül vicces jelenet az, amikor az öreg az automata kávéfőzőt a kályhára teszi, miközben a műanyag szép lassan meggyullad.
A film egyik (fő) narratív eleme a belvároson keresztül ide-oda kanyargózó vonat, ami egyben a vágyak villamosa is, az öreg ugyanis álmaiban a vonat egyik fülkéjében éli ki titkos „perverzióit”, kolleganője és egyik kliense a szexrabszolgák ilyenkor, de feltűnnek olykor más „vendégek” is – de a nagy poénok le nem gyilkolása érdekében ezekről most egy szót se.
Azt szokták mondani, hogy a legeslegjobb filmben is maximum három olyan zseniális jelenet van, amire emlékszünk. Nos, akárhogy nézzük, ez a film nem áll rosszul a nagyszerű jelenetek terén.
Biztosan lesznek olyanok, akik szerint ez a film giccses. Szerintem nem az, de nem vitatom: ha giccs is, íze van, s én lenyelem. Az utolsó jelenetben a főhős feleségével egy hatalmas légballonban ragad, így aztán mindenek felett kénytelenek letisztázni kételyeiket, bánataikat. A léggömb azonban elkezd zuhanni, s mikor már majdnem a vízbe merülnek, egy öngyújtó segítségével sikerül újra a levegőbe emelkedniük. Valahogy így van ez, elég egy szikra, egy pici szikra, hogy a hatalmas hőlégballont az égbe repítse, nem kellenek nagy izzadtságfoltok, hogy emelkedett legyen a hangulat, és ne érezzük kínosan magunkat a vászon előtt.
