Utazik, néz, ír, forgat, tanít, és majd négy évtizede publikál. A New Yorkban és Párizsban élő Bíró Yvette könyveit itthon és külföldön generációk idézték, forgatták, akik a hetedik művészet formanyelvével, drámaiságával, rendetlen rendjével és profán mitológiájával ismerkedve egy fáradhatatlan kérdezővel is ismeretséget köthettek. Nem tiltott határátlépések című új könyvének megjelenése után levélben váltottunk kérdéseket és feleleteket.

A filmről való gondolkodás, a filmelmélet történetében egymást váltogatták azok az elméletek, melyek hol csak a filmre jellemző egyediséget (a filmszerűt, a csak a filmre jellemzőt), hol pedig a filmben megjelenő összművészeti jelleget (Gesamtkunst, a film intermedialitása) hangsúlyozták. A kalandozások korának tükrében állíthatjuk-e azt, hogy létezik a filmnek olyan specifikus jellemzője, melyben nem osztozik, érintkezik a társművészetekkel?

Lehetetlen nem a magától értetődő megjegyzéssel kezdeni: a filmről való gondolkodás (az elmélet) elválaszthatatlan a filmgondolkodástól, (a művekben bekövetkező alakulástól). Nevezzük filmírásnak, (Agnes Varda szavaival, cinécriture), sajátosan új érzékenységnek, vagy a század adekvát kifejező nyelvének, a filmművészet az elmúlt században, az összes többi művészeti ághoz hasonlóan, hatalmas változásokat élt meg. Nemcsak a túl gyakran hangoztatott gyerekkortól, az ifjúkoron és a felnőttségen át, hanem a kifáradás és megújulókészség, a szűkítés és tágítás kikerülhetetlen „normális” hullámzásain keresztül is. Az is közismert, hogy az első korszakokban minden rajongó igyekezete a szuverenitás kiküzdése és megőrzése volt. A legjellemzőbb újat, az egyedülállót hangsúlyozták benne, ami azonban sosem mondott ellent a többi művészettel való versengés és kölcsönzés nyílt vagy titkolt játszmájának. Nem külön küzdőtéren folyt a meccs. Az egyes értelmezők, teoretikusok és kritikusok nyilván a maguk elfogultságai szerint vettek részt a küzdelemben. De az igazi nagyok, alkotók és bölcselkedők, mint Eisenstein, Balázs, Epstein, Bresson, Bazin, nem beszélve a maibb modernekről, pontosan látták, hogy egyetlen istenben hinni, egyetlen irányú stratégiát hirdetni vakság volna, hisz egyszerűen nem felel meg a gyakorlat tanulságainak.

Ami a magam elfogultságait illeti, én mindenképpen a sokféleség híve voltam és vagyok. Ez pedig annyit jelent, hogy a film hajlékony tehetsége érdekében mindig többfelé kellett és kell egyidejűleg hadakozni, sosem dogmákat hirdetni. Az egyes történelmi korszakok új felfedezései és bajai, a riasztóan terjedő epigonizmus állandóan a hadállások újrarendezését követeli meg. Nehéz volna megmondani, melyik a nagyobb bűn: a földhözragadt naturalizmus, mely az unalmas „leképezés” kisszerűségével próbálta sokáig „gőgölni magát”, vagy a redundáns barokk halmozás, abban reménykedve, hogy az unalom a mennyiséggel űzhető el a leghamarabb. Minimalizmus, fűtött expresszionizmus, technikai aszkézis vagy szuperakrobatika – lehet-e bármelyik is önmagában üdvözítő? S még továbbmenve: ismerünk-e bármit is, ami az egyszerűség gazdagságánál, a transzparencia intenzitásánál többet nyújthatna? Ezt pedig csak kivételes belső hitelességgel lehet elérni. Miért ne nevezzük prózaian tehetségnek?

Az 1996-os velencei filmfesztiválon Fésős András rövid, kiáltvány-szerű szövegben kísérelte meg összefoglalni a 100 éves film helyét és helyzetét a világban. A szöveget több rendezőnek is eljuttatta, és néhányuk válaszát rögzítette. Részlet a kiáltványból: „A film elvesztette nyelvét. A mozgóképet a hírközlés, számítógépes elektronika és a reklám tartja fogságban... Van-e még a filmnek létjogosultsága, és a megváltozott nyelv ad-e új lehetőséget a megszólalásra?” A válaszadó rendezők közül többen, köztük Agnes Varda is, a személyesség keresésére, egyfajta új érzékenységre irányították a figyelmet: „Nem megérteni, hanem érezni. Nem kommunikálni, hanem megosztani.” – foglalja össze a filmrendező dolgát Varda. Ez egybevág azzal, amit Ön egy-egy film „kellő mennyiségű intenzitás-adag”-jának nevez?

A film sokat hangoztatott háttérbeszorulása a reklám, az elektronika, stb. mellett bizonyos értelemben külsőséges állítás. Újból mennyiség és érték viszonyáról van szó. Igaz, persze, a köznapi gyakorlatban a bűvös eszközökre támaszkodó hirdetésdömping, a TV, az elektronizált szórakoztatóipar sosem látott széleskörű elterjedtséget élvez, de változtathat-e ez valamit a film, mint bármilyen NYELV kimeríthetetlenségen, és főleg tovább kiaknázható lehetőségein? Egyetlen sosem látott nézőpont, a dinamikus látványbeszéd egyetlen sosem átélt sűrűsége vagy sokkja felejthetetlen (mondjam, hogy örökéletű?) maradhat, függetlenül az erőszakos (rossz?) áradat sodrától. A vízözön elvonul, s Noé a maga bárkájában fenntartja az emberi világ folytonosságát.

A köznapi kultúra növekvő jelentőségével párhuzamosan figyelhető meg az a folyamat, melynek során a kultúra dichotomizálódása, elit- és tömegkultúra rivalitása mindinkább veszít drámaiságából, amelynek a film vonatkozásában is következményei vannak. Király Jenő szerint az így megjelenő midcult-típusú film mind a masscultból, mind az artfilmből levezethető: egyfelől elkezdődik a masscult-film stiláris artisztikumának növelése (pl. David Lynch) és a népszerű filmformák aktuális tematikával és politikai elkötelezettséggel való kombinálása (pl. Joseph Losey, Sidney Lumet); másfelől megfigyelhető a művészfilm-készítés növekvő profizmusa, az erősebb sztenderdizáltság, melyre a mesterségként értelmezett művészet mindenkor hajlamos (pl. Bertolucci). Mennyiben látja jellegzetesnek, használhatónak a midcult-film fogalmát az ezredforduló után?

Nem vagyok kultúrszociológus. A szórakoztatóipar rétegződése természetes jelenség, ami a magas- és tömegkultúra szélsőségein túl kikerülhetetlenül és napról napra bekövetkezik. Sőt, egyre további rétegződésre, osztódásra, keveredésre ad alkalmat. Jó-e, rossz-e? Nem tudom. Betegség, fekély? Nem hiszem, hisz ugyanúgy, ahogy a városiasodás megállíthatatlan folyamatát, annak értékeit és hasznát a velejáró „sötét oldal” megjelenése: a bűn, az elsivárosodás és a magány, stb. sem vonhatja kétségbe. Nem fentről döntjük el, mi a hasznos, használható, hanem az élet produkálja az életképes vagy kevésbe életképes organizmusokat. Áldásos csúcsokat nem lehet megtervezni és állandósítani. Az „Alkossunk remekműveket” hírhedett sztálini jelszó volt, és pontosan ismerjük eredményeit. Így a film visszaszorulása is a maga valaha privilegizált helyéről sokunknak fájdalmas lehet, mégis azt mondom: csak a nagy szavakat kerüljük el, mint: a film és a művészetek halála, a történelem vége, stb. Ez olcsó retorika, amely csak fecsegésre és nagyképű könyvek írására, álviták termelésére ad alkalmat.

Míg előző könyvében a rendetlenség, utóbbi könyvében a határátlépés, a kalandozás az újítás kulcsszava. Hogyan látja: mindig változnak az újítás technikái? A szabálysértés, a határátlépés merészsége hozhat csak újat, eredetit a vizuális művészetekben, vagy ez kifejezetten a jelenlegi századfordulóra érvényes tendencia?

A rendetlenség vagy a mértéktelenség dicséretében is az annak megfelelő, valamiféle „ravasz”, immár bonyolultabb rendet próbáltam keresni. A határátlépésekben is elsősorban a nyitottság hozama érdekel. Ezek mindig szemleleti változások és sosem az „újítás technikái”. Továbbá, nem hiszem, hogy e két látszatra szabálysértő gesztus, vagy módszer egymásnak vagy bármely kor tendenciájának is ellentmondana. Nem pillanatnyi, korhoz kötött értékekről beszélek. Nem természetes, hogy minden eredetiség újító, előre nem látható és meglepetést hozó, hogyan is ne buzdítanánk erre a jó lelkeket?

Portré-sorozatunkban a filmmel való foglalkozás különféle módjait mutatjuk be: rendezők, operatőrök, vágók, kritikusok, producerek, forgatókönyvírók pályáját, filmről vallott elképzeléseiket. Az Ön számára hogyan egészíti ki egymást a forgatókönyvírói, dramaturgi munka, a tanítás és a filmekről való írás?

Hogy az írás, vagy a filmről való gondolkodás mely formái találkozhatnak, sőt ösztönözhetik az embert, egyéni kérdés. Számomra az esszéírás elképzelhetetlen a dramaturgiai munka és a forgatókönyvírás nélkül; a tanítás pedig állandó kihívás és teszt, afféle kísérleti műhely, ahol meghallhatom, kitapinthatom, sőt, tovább is képzelhetem, mások ötletein és formai leleményességén keresztül, a rejtett lehetőségeket. Ezek a határátlépések az én gyakorlatomban lehet, hogy a nyugtalanság jelei is, lehet, hogy a nagyobb koncentrációra való képtelenség tüneteit is jelzik, nekem mégis izgalmas kaland, és az ingázás, mint egész életgyakorlatomban, talán valamely nomád természet megnyilvánulása.

A képek, a művészet nyelve nemzetközi. Ön egyaránt publikál magyarul, angolul, franciául, illetve könyvei olasz, szlovén és kínai nyelven is megjelentek. Mit jelent az Ön számára a több kultúrával és a különböző vizuális művészetekkel való érintkezés, átjárás lehetősége?

A nyelv viszont igazi probléma, mely a nomádság kevésbé boldogító és előnyös velejárója. Persze, más kultúrákkal, éppen a nyelvek ismeretén keresztül érintkezni, nagyszerű dolog, többet ér, mint egyszerűen idegen világokat látni és megérinteni, életben és filmen egyaránt. De az írás, sajnos, ennél sokkal zsigeribb, személyesen meghatározott, belső cselekvés. Az írás amúgy sem pusztán öröm, még az anyanyelven sem. Inkább küzdelem, keresés és nem feltétlen rátalálás. Hát még az idegen, tanult nyelveken. Persze, roppant izgalmas összehasonlítani, ízlelgetni az egyes nyelvek különbségeit illetve a más-más adottságokon keresztül esetleg másként átélni egyes dolgok értelmét. De a veszteség fájdalmas, és én bizony sokszor kesergek, nem tudván, hogyan szabaduljak tőle. Ami pedig a különböző vizuális és nem vizuális művészetekkel való kapcsolatot illeti ez bizony mindig olyan, mint a szerelem: vagy van vagy nincs szenzuális vonzódás, függetlenül attól, hogy éppen milyen csoporthoz tartozik az a tőlem talán távolabb álló másik.

Egy korábbi, 1990-ben készült interjúban az akkori magyar filmben irónia-hiányt és túlzásba vitt pátoszt érzékelt. Hogyan látja most ennek arányát (vagy egyensúlyát) a 34. Magyar Filmszemle és a fiatal magyar film (pl. Pálfi György, Mundruczó Kornél, Török Ferenc, Hajdu Szabolcs, Fliegauf Benedek filmjei) vonatkozásában?

Igen, „Irónia, igazi szabadság!” – mondotta egy francia filozófus. Magyarországnak, sajátos történelme okán, bizony nem túl sok jutott belőle. Egyikből sem! Ezért a panasz annak idején bánatosan jogos volt, különösen, amikor a tőlünk mégsem oly távol eső kortárs cseh új hullámmal barátkoztunk. Azóta, természetesen nagyot változott a világ és a magyar film lemondott emblematikus, világszerte hangoztatott pátoszáról. Nem mintha az irónia az egyetlen lehetséges érték volna, és az is igaz, hogy az új világhelyzetben, mely az abszurditás millió példáját nyújtja, hirtelen nagyobb érzékenységet találhatunk Magyarországon is a fanyarabb, kérdezni bátor, ellentmondásokkal is játszani merészelő látásra. Ezt mindenképpen nyereségnek tekintem, de az irónia jelenléte vagy hiánya nem lehet magyarázat a minőség kényes kérdésére. S ugyanúgy nem megváltó, mint a Dogma szüzességi fogadalma, vagy a látványossággal hatni akaró kalligráfia. Geometria és burjánzás, mértéktartás és szertelenség, hogy csak hirtelen szélsőségeket említsek, az egész munka átütő erejétől nyeri el igazolását, sosem a módszertől, vagy a közelítéstől általában.

Készülő könyvemben, mely a Festina lente paradoxonát vizsgálja, régi kedvenc témámmal foglalkozom. Megírtam egyszer hosszabb esszé formájában is: Siessünk lassan címen, – most azon ügyködöm, hogy ne egyszerűen a lassúság dicséretével, vagy a ritmus problémáival bajlódjam, hanem hogy többet értsek meg a fizikusok által „megtalált idő”-nek nevezett új jelenségből, ahol állandóság és változás oly mikroszinteken érvényesülnek, hogy felbolygatják egész élet- és gondolkodásmódunkat. Úgy érzem, mostanában érkeztünk el ahhoz az állomáshoz, amelyben a pályák változó voltában, az elágazásokban merjük vállalni gondolataink és belső világunk fluktuációit. Az egyre sokrétűbbé váló filmnyelv muszáj, hogy érzékenyen kövesse ezt a „határozatlansági relációt”, felismervén a kis okok és az aránytalanul nagy következmények összefüggéseit is. A mikroszkopikus idők vibráló sokaságának tudomásulvétele a legnagyobb kihívás az elkövetkező alkotások számára. A mindig kétséges próféciák között talán ez hoz majd megújulást a film számára is.