Bíró Yvette könyve, amely a szerző külföldi és hazai lapokban már napvilágot látott, valamint kimondottan e kötet számára íródott tanulmányait tartalmazza, az Osiris Kiadó filmes tematikájú sorozatának legújabb darabja. A kötet szép, ízléses megjelenése, valamint a tiltás visszavonását és a határ fogalmait egymás mellé helyező címe egyaránt olvasásra csábít.
A „látványosság társadalmában”, amelyben élünk, nap mint nap a legváltozatosabban előállított képekkel bombáznak, így óhatatlanul szembesülünk a „képkalandozás” jelenségével, azzal, ahogyan a film „guberál”, alkalmaz, átvesz, kisajátít idegen technológiai eszközöket, ugyanakkor újabb tabukat és bevett történetmesélési módokat dönt meg. Mivel a televízió, a klip, és a videojátékok, valamint az Internet olyan érintkezési lehetőségeket valósítottak meg, amelyek radikálisan átalakították az emberek közötti párbeszéd határait, ezért a film és ezen túl a vizuális művészetek természete is óhatatlanul átalakul a világháló ernyője alatt. Bíró Yvette tanulmányai arra a kérdésre keresik a választ, hogy jó-e, ha a film idegen területeken kutakodik, ha a „a tisztátalanság bátorságának irányába” halad? A szerző a filmtörténet és az elmúlt évtizedek igényes filmjeinek a számbavétele után a film határainak a kitágítását, új eszközök, módszerek befogadását tartja megtermékenyítőnek, nem pedig a dán Dogma-csoport technikai eszközökkel szemben vállalt szüzességi fogadalmát. Nem a befele fordulás, hanem a határátlépés során találhatja meg a film a maga hatékony világát – állítja Bíró Yvette, hozzátéve azt, hogy „a hangosfilm megjelenése nem jelentette a határátlépést az elveszett Paradicsomon túlra”, ezért nem kell kétségbeesni azon sem, hogy ma a film hasonló terjeszkedésre, sőt adásvételre adja magát.
A Portyázások címet viselő legterjedelmesebb, bevezető-tanulmány képezi a kötet gerincét. Ebben a szerző kijelöli a könyv témájának határait, feltérképezvén a film által áthágott tabukat. Ezek közül elsőként a szent és a tilos határait említi, aminek következtében a kontrollálatlan ösztönökről és vágyakról, az erőszak és a szexualitás tabuiról – a gátlástalanság közvetlenségével – szólni a legtermészetesebb dologgá vált, gondoljunk Patrice Chereau Intimitására vagy Michael Haneke A zongoratanárnőjére. A szerző hihetetlen érzékenységgel ragadja meg a kort, amelyben élünk, ahol „a határok álom, képzelődés és tényleges fizikai cselekvés között elhalványultak. Ami körülvesz, és, amivel akarva-akaratlanul körülvesszük magunkat, az a rossz veszélyessége: bennünk lakik és kívülről fenyeget. Súlya alatt szenvedünk. A külső-belső rend hiánya, a valami biztosat ígérő harmónia elvesztése… az, amitől nem szabadulhatunk. A baljós pusztítások előképe gyakori valósággá vált. Az életperspektívák elrajzolódtak, zaklatóan torz a tükör”, mint ahogyan David Lynch Mulholland Drive című filmje is igazolja, amelyben az álomszerű metaforák szándékosan elegyednek a riasztó valósággal. A film áthágta még a halál, a gyilkosság, a technológia, de a szabályos elbeszélés tabuját is. A mese széttörött, fragmentált lett, háttérbe szorult, szinte megtalálhatatlan. És Bíró Yvette mégis úgy értékeli, hogy a „linearitást elvető, szaggatott szabad írás, a textúrában, tónusban is szüntelenül színjátszó formák az utóbbi évtizedek legsikeresebb, népszerű filmjei lettek.” (Lásd Lucian Pintilie Balanta és Terminus Paradis.)
Az első tanulmány után következő írásokat a szerző saját bevallása szerint nem művészportréknak szánta, hanem a filmhatárok tudatos művelőit kívánta számba venni, saját önértelmezésük, ars poeticajuk kifejtett elveire támaszkodva. Személyes választások eredményei a terítékre került alkotók. Részletesebben foglalkozik az első sikeres határátlépéseket végrehajtott alkotásokkal (Jean-Luc Godard Éli az életét, Peter Greenaway A rajzoló szerződése, illetve A Szakács, Atom Egoyan Családi mozi), de Chris Marker és Agnes Varda filmjeit is elemzi.
Bíró Yvettet elsősorban az érdekelte, hogy a film határátlépései által hogyan változott a vizuális művészetek geográfiája, a kialakult „új térképet” kívánta megrajzolni. Ugyanakkor azt is számba veszi, hogy a szomszéd művészeti ágak milyen irányba érdeklődnek és hogyan kölcsönöznek, hogyan módosítják az idegen területen a mozgókép lehetőségeit a más kontextus és hagyományok adottságai. A film ugyanis kezdetei óta magába fogadta a színház, a képzőművészet és a zene kifejezőeszközeit, ám ma mintha fordított folyamat tanúi lennénk. Nemcsak a festészet, a szobrászat és a fotó, de az egykor klasszikus színház és tánc, valamint az újabb keletű installáció és performansz is hibrid formákról árulkodik.
Bíró Yvette következetesen metaforikus, élvezhető, esszéisztikus stílusú írásai révén elkalauzol Bill Viola és Nam June Paik média- és installáció-művészek kiállításaira, akik a haikutól a concept arton keresztül lettek a videoművészet úttörői. Megmutatja az intermédiaként értelmezhető, kétezer évvel ezelőtt készített fajjumi portrékat, és a japán Kawamata műveit, amelyeket az alkotó sem múzeumi, sem kiállítótermi bemutatásra nem szán, hanem konstrukcióit az épület fizikai valóságának a részévé teszi, tárgyait az élő környezet mindennapi valóságába helyezi, így spontán reakciót vált ki az arra járókból: ráfirkálnak, graffitikkel ékesítik az építményeket, részeseivé tesz Pina Bausch és a Tanztheater Nur Du című előadása által kiváltott élménynek.
A könyv végére érve már szinte teljesnek tűnik az új vizuális térkép és a szerzővel együtt bizonyosodunk meg arról, hogy a „jó-e a filmnek, ha határokat lép át, tabukat dönt le?” kérdés nem jó kérdés, hiszen „a hibridizáció sem nem bűn, sem nem erény – egyszerű tény… a határok szigorú tisztelete, az illendő mértéktartás egy idő után kalandos „szabálysértéshez” vezet – szerencsére kikerülhetetlenül.”
