A szerkesztők méltán nevezik a hetvenes évek magyar filmművészetét „elsüllyedt évtizednek”, hiszen a korszak kimerítő feldolgozása Gelencsér Gábor művének megjelenéséig valóban váratott magára. A frissen publikált kötet így több szempontból is joggal nevezhető „szenzációnak”: egyrészt az említett hiány pótlása, másrészt az elemzések megformálása is okot adhat a film iránt érdeklődők lelkesedésére. A magyar filmtörténet-írásban ugyanis rendkívül ritka „jelenség” a formatörténeti szempont alkalmazása; de sajnos nem találkozunk túl gyakran ilyen alapos, körültekintő, azonban nemcsak az adatmennyiség felhalmozásában, hanem gondolatiságában is lenyűgözően gazdag írással sem.
A kötet „minősége” már a felületes szemlélő számára is megmutatkozik: egyrészt a szerkesztésben (amely Zalán Vince munkáját is dicséri), az irodalomjegyzéken kívül film- és névmutatót is tartalmazó függelék pedig igen nagy kincs: ezt valószínűleg tudja mindenki, aki magyar filmtörténeti munkákat forgatott már a kezében. A fejezetcímek nemcsak tartalmilag utalnak az írásokra, hanem olyan nyelvi leleményességgel íródtak, hogy valóban felkeltik az érdeklődést, ugyanakkor híven tükrözik a szerző kifinomult stílusát, amelyről a szöveg olvasása közben folyamatosan meggyőződhetünk.
Mindazáltal a könyv bevezetője kissé riasztónak hat. Ez nyilvánvalóan a kitűzött feladat komolyságának és a megoldás mélységének a következménye, hiszen itt a szerző megindokolja a választott megközelítési módot, kijelöli a korszak határait , röviden ismerteti a kötetben tárgyalásra kerülő filmformákat, stílusokat és a kor intézményes, kultúrpolitikai hátterét. Ezzel mintegy sűrítve az elemzések tárgyát, a könyvnek egyfajta esszenciáját adja, amelyet ebben a formában igen nehéz „emészteni”.
Ugyanakkor a bevezető szerkesztése előrevetíti a kötet struktúráját, hiszen a rendkívül összetett korszak részeit nem egy egyszerű kronológia mentén sorba rakva, nem is a különböző alkotói életművekre lebontva tárgyalja, hanem adott stílusok, formanyelvi megoldások megjelenése szerint. Ez egyrészt módot ad eddig ismeretlen kapcsolatok feltárására, hangsúlyok kijelölésére és a korszaknak a magyar és a külföldi filmtörténetében való elhelyezésére egyaránt. A „körkörös ” szerkesztéssel ugyanaz a film, alkotó többször előbukkan, amivel lehetővé válik az adott elem újfajta értelmezése, a dolog egy másik metszetének bemutatása és legfőképp a háttérhez, környezethez való viszonyainak a kimutatása. (A szerző megközelítésmódját akár a Bódy Gábor által leírt szeriális szerkesztési módhoz is hasonlíthatnánk; a szemléletes „flipper-példához”, amelyben a „szeriális telítettség” pillanatában „minden lámpa ég”).
A szerző minden általa fontosnak vélt stílust bőséges filmpéldán keresztül elemez, utalva az adott alkotó egész életművére és hivatkozva korabeli elemzésekre. A legalaposabb kutatómunka eredménye talán a parabolikus formát bemutató fejezet, amelyben a poétikai fogalmak hosszú oldalakon át történő tisztázása, használatuk ellentmondásosságának feltárása után tér csak rá a parabolikus, allegorikus, szimbolikus ábrázolásmódok ismertetésére, a bennük rejlő hasonlóságok és sokszor árnyalatnyi különbözőségek kimutatására. (És mivel a magyar filmtörténetben mindig is fontos szerepet játszó politikai, ideológiai háttérről is pontos képet kapunk, a könyv kultúrtörténeti szempontból is értékes gondolatokat tartalmaz.)
A legeredetibb fejezet pedig véleményem szerint a legutolsó, ebben elemzi a szerző a korszak kulcsfontosságú műveit: Bódy Gábor Amerikai anzixát, Erdély Miklós Verzióját és Jeles András A kis Valentino c. művét. Ezeken keresztül pedig olyan, a film lényegét érintő filozófikus mélységek feltárására vállalkozik, amelyek nemcsak a magyar, hanem a világ filmművészetében is minduntalan felszínre kerülő, film és valóság viszonya körül kulmináló kérdéseket nyitnak meg. Kár, hogy a szélesebb, nemzetközi nyilvánosságnak a nyelvi és kulturális korlátok (hiszen a tárgyalt filmanyag legnagyobb része külföldön ismeretlen) szabnak határokat.
