Az idei, 8. TIFF reklámspotjának csobányszerelem-motívum akarva-akaratlanul rányomta bélyegét a fesztiválprogramba beválogatott filmekre – legalábbis erre a következtetésre jutottam kétnapi (kiábrándító) tiffezés után, mely alatt több, heteroszexuális pár (filmi) párkapcsolatának a válságát is „végigizgulhattam” (pl. Tokyo sonata, Revanche, Alle anderen).
![](/uploads/Filmkepek/gitmek-marlon-and-brando-5.jpg)
E sort Huseyin Karabey török rendező My Marlon and Brando, versenyfilm-szekcióban vetített alkotásával folytathatjuk. A valós történéseken alapuló (verseny)film egy posztmodern (földi) boldogságkeresésről szól, melyről már a kezdő képsorok után belőjük, hogy nem fog maradandó esztétikai élményt okozni. A film nem hollywoodi produkció, mi több, az álomgyár kliséit is nélkülözi. Így kevéssé számíthat arra, hogy olyan utalásrendszert építsen fel, mely „elkaphatja” a kelet-európai nézők balkanizmusokra kiélezett pillantását (ld. csak azt a közhelyrendszert, amit a Kusturica-filmek gerjesztettek). S azért mondtam, hogy posztmodern boldogságkeresés, mert a tér- és időintervallum, melyben a cselekmény kibontakozik, és végighömpölyög, az az Amerikai Egyesült Államok által bombázott Irak, a kozmopolita nézeteket valló posztmodern háború időszaka.
![](/uploads/Filmkepek/gitmek-marlon-and-brando-1.jpg)
Az események középpontjában Ayca Damgaci török színésznő, és Hama Ali Kahn iraki kurd színész szerelme áll. A két művész egy közös, törökországi forgatás során egymásba szeret, ám Hama kénytelen elhagyni a török fővárost, és visszatérni Suleymaniyebe. A két, eltérő kulturális közegből származó szerelmes egy ideig próbálkozik a földrajzi távolság áthidalásával: a férfi videoleveleket küld szíve hölgyének, melyben szerelme nagyságát bizonygatja, melyeket Ayca fura képzettársítású, és – a mi ízlésünk szerint – „nyálas” levelekkel viszonoz. Számunkra, akik Shakespeare Rómeó és Júliáján nevelkedtünk vagy szívszakadva olvasgattuk Az ifjú Werther szenvedéseit, meg-megbotránkoztunk Rimbaud egy-egy obszcenitásán, vagy Apollinaire még nagyobb obszcenitásán, a két (hangsúlyozom!) felnőtt szerelmes közti kapcsolattartás mikéntje groteszknek tűnik. Levelezésüknek, legalábbis a mi kulturális hátterünkből szemlélve, nincs érzelmi alapja, ugyanis az „átlag” európai szerelmes egy ilyen „videolevél” után többé nem állt volna szóba Alival. Viszont ha el tudjuk fogadni azt, hogy ők mások, másabbak, mint mi, és, ahogy a záró képsorok is igazolják, a ceremónia és a színjáték mögött a férfi részéről is igazi érzelmek álltak, akkor visszamenőleg a film telítődik annak a felismerésével, hogy a szerelem nem olyan tényező, amelyet a tragédiának és a komikumnak ez a furcsa keveréke fel tudna oldani. Az igazi szerelem, lettlégyen bármilyen groteszk a megjelenítése, és akár a megélése is, nem az esztétikummal kondicionálja magát.
![](/uploads/Filmkepek/gitmek-marlon-and-brando-2.jpg)
Ayca egy napon elhatározza, hogy Észak-Irakba megy, felkeresni szerelmét. A naiv, de ugyanakkor bátor hölgyemény ekkor még nem is sejti, hogy ösztönösen eltökélt szándékát nem is olyan egyszerű kivitelezni. Szembesülnie kell azzal a sivár valósággal, amit eddig a díszletek, a kellékek, a beállított premier plánok, nagytotálok eltakartak szemei elől. Szembesülnie kell az országhatáro(ko)n élő kurdok ellehetetlenített helyzetével, az iráni nőkre rákényszerített sajátos társadalmi etikettel, a bigott vallásossággal, a kiszolgáltatottsággal, az elszigeteltséggel. Ilyen értelemben Ayca boldogságkeresése egy remek riport, melyben a tárgyilagos valóság mellett megjelenik az érzelmekre alapozott, szubjektív kor-, illetve társadalomrajz is. Az utazás – ilyen szempontból – érdekes állomása a vidéki esküvő, melybe Ayca „belebotlik”.
![](/uploads/Filmkepek/gitmek-marlon-and-brando-3.jpg)
A film 92 perce alatt szabályos időközönként híradást láthatunk az Egyesült Államok bagdadi inváziójáról, melynek az elsődleges célja a dokumentarista hűség erősítése mellett talán az lehetett, hogy fenntartsa a (folyamatosan) lankadó feszültséget, amely a színésznő vándorútját övezi. Ayca végül megérkezik, szerelmese viszont nem (lelövik a határon, kevéssel azelőtt, hogy odaérne Aycához), a néző pedig megkönnyebbül, hogy nem kell tovább empatizálnia Aychával, akit, mint mondtam, európai szemmel megérteni sem nagyon lehet.
A forgatókönyv és a kivitelezés hiányosságai miatt azonban sanos nem Ayca szenvedéseinek megkezdődése a katartikus mozzanat – hanem a film vége.