Játékhelikopterről pásztázza a kamera a Városliget makettjét, miközben Halász Péter hangja kalauzol végig a valaha itt található és részben még mindig működő épületek és intézmények során: szemrevételezzük az állatkertet, a Vidámpark mozdulatlan óriáskerekét, a Széchenyi fürdő kék medencéit, a Hősök terét, a Bethesda kórházat, a Nyomorékok, illetve Vakok Intézetét.
Ez a terepasztal a táj, amelyhez a Herminamező anekdotákból, viccekből, abszurd jelenetekből összeálló történetfüzére kapcsolódik, megidézve nem csak az 56-os forradalom néhány eseményét, de egy egész kor hangulatát is. Halászt természetesen nem a történelem nagybetűs változata érdekli, amely amúgy sem releváns annak feledésbe hulló szereplői számára, hanem mint sorsokon, testeken keresztülszűrődő, ezekben megnyilvánuló valóság – teste márpedig mindenkinek van, a gravitáció törvényeinek ellenében táncoló Nizsinszkijnek, Szőke Sarolta herminamezeji őslakosnak, és nyomorék barátjának, Zsibinek egyaránt. A (sokszor deformált, csonka, beteg vagy csupán elrejtett) test, mint olyan – nagy arányban kontrollálhatatlan – médium, amelyen keresztül vagyunk kénytelenek megélni a világot, és annak hatásait, központi, szinte monomániás témája Halász színházi munkáinak is, és részben ez teremti meg a kérdezés alapját. A kérdés a világra (életre, művészetre, satöbbire) vonatkozik. Auguszta hercegnő a Széchenyibe látogatva a fürdőző férfiakon legelteti a szemét; mindez nem kerül bele a történelembe, de ezek után hogyan is tudnánk komolyan venni azt? Hogyan is tudnánk komolyan venni bármit?
Ezért lényegi a terepasztal perspektívája, azé a játéké, amely lehetővé teszi az eltávolodást és a viszonylagosítás mozgásában hozza létre filozofikus, de a bölcselkedéstől messze álló, humorral átitatott költészetét. Annak a humornak a nyelve, amin Halász sztorizik, szellemjár, szubjektív memoárt ír keresztül a filmen, egyszerre kifinomult és vaskos, illetőleg banális, ami nem értékítélet: a koncepció szerves részeként éppenséggel az esztétikai megközelítés egyértelműsége ellen játszik. Hétköznapi és abszurd jelenetrészek, történetek váltogatják egymást, sokat megtudunk az Állatkert ürüléktakarítási eljárásáról, egy ottani dolgozó szodómia-gyakorlatának titkairól, és az érintett bosszújáról, hogy a vakok miként fűzik a lószőrt a kefekötő-műhelyben, hogy Sztálin hetvenedik születésnapjára új trolivonalat avattak fel azzal az ígérettel egyetemben, hogy ezután minden új szülinapra új vonalat adnak át – de mivel ezt nem sikerült teljesíteni, a 70-es trolit egy év múlva elegánsan átkeresztelték 71-re stb. Történettöredékekre rímelő testtöredékeket látunk eközben, Barbiekat, műanyagbabákat, köztük Stan, Pan és Chaplin játékfiguráit – emberi test/arcrészleteket, szájakat, lábakat, homályos képeket.
Budapesten jelenleg egy mozi vetíti a Herminamezőt, ritkán és folyamatosan a kritikus határon mozogó nézőszámmal. Érdekes kérdés, hogy Halász a rendszerváltás után, Magyarországon létrehozott alkotásai – melyek a hetvenes évek neoavantgárd hagyományát látszanak folytatni és annak a szellemiségét tükrözik – milyen befogadói teret konstituálnak. Nem vitás, hogy megkerülhetetlenül fontosak a magyar művészeti világ számára, ugyanakkor mégis egyfajta mesterséges, elkülönült térben léteznek, olyan kulturális kontextusra utalva, amely egy adott generáció számára érthető és (akár az emlékeken keresztül) élő, viszont egy fiatalabb közönség már nem közelítheti meg egyértelmű természetességgel ezt a formanyelvet, sokkal inkább egy történeti olvasaton keresztül érkezik meg hozzá.
