Gyarmathy Lívia az a rendező, akinek a filmjében érzem az avar illatát, ha egy szereplő a lehullott leveleken lépked. Pontos, precíz képek, természetfilmbe illő beállítások, releváns témák, problémás szituációk. A Táncrend, A mi gólyánk és A lépcső rendezőjének legújabb dokumentumfilmje a tavaly májusi díszbemutató után a szemlére is meghívást kapott.
A meghívás nyilván már eleve egyfajta elismerés, s illene ehhez méltón szervezni a vetítést is, főleg ha annak végén a rendezőt is bemutatják, tehát jelen van az alkotó a vetítésen. Gyarmathy Lívia filmjére nagyjából háromnegyed órát kellett várni a meghirdetett időpontot követően. No comment.
Kik? János, a kisnyugdíjas, cicástul, biciklistül. Laci, a magányos pecás, opelestül, „lopott” halastul. A Névtelenek, az ipari orvhalászok, ládákba ömlesztett éppenhogycsak-vízben tátogó haltömegestül. No meg Zsolt, a rendőr, police-pólóstul.
Mit? Halásznak, orvul. Kifosztják a Tisza-holtág halállományát. Ki kicsit, ki nagyon. Illetve mielőtt félreértés esnék – Zsolt nem pecázik, Zsolt próbálja őrizni a rendet, és betartatni a törvényt a vízen.
Miért? Mert a víz is érzékeny ökoszisztéma, és az orvhalászok tevékenysége felborítja a táplálkozási lánc érzékeny harmóniáját. Azaz nem véletlenül van horgászengedély, és nem véletlenül vannak a halászatra vonatkozó törvények. Más kérdés hogy ki miért teszi, amit tesz. A Névtelenek pénzért, sok pénzért; Laci is pénzért valószínűleg, kevesebb pénzért, vagy valami nagy családi összejövetelre készül, mert akkora halakat nem eszik meg egyszerre egy-két ember – mindenesetre nem úgy néz ki, mint akinek nem lenne pénze kiváltani az engedélyt vagy megvenni két halat. János a vacsorájáért, maximum. Meg mert élvezi, meg mert valószínű kisgyerekkora óta lejár pecázni a vízre. Zsolt meg hivatalból, persze. Lívia. Lívia azért, mert fel akarja kavarni az állóvizet. Dokumentál, megmutat.
A doku-zsűri kiértékelő fórumán felvetődött a kérdés, hogy a film vajon mennyire megrendezett, hogy esetleg inkább a kisjátékfilmek közt lenne-e a helye. Megvédték – meg is kell védeni. A rendező nem tesz mást, mint valódi emberek valódi történeteit dokumentálja. Hogy szerkesztett? Lehet. A rendező és a kamera mindig hatással van a történésekre, az alkotó mindig benne van a filmben. Nem kell ezért elítélni: ez a dolga, ez a módszere is. Van, amit nem is lehetne máshogy megmutatni, pedig releváns része a mondanivalónak. A lényeg: a valóság egy szeletét tolja a halat fagyasztva vagy piacon vásárolók arcába, de még inkább a bürokratikus hivatástudatból cselekvő revizorok képébe. Szembesít – tessék, ezt teszed, te, aki a kis halak elcsípésével nyugtatod lelkiismereted, aki a nagy halakat menekülni hagyod, mert nem látod a szemedben lévő szálkától az erdőt, vagy másért.
Mert mi is történik? Zsolt példát statuál Jánoson, Laci kidumálja magát, a Névtelenek meg szinte láthatatlanok is egyben, de gyanúsnak semmiképp nem gyanúsak… Szomorú történet, keserű metafora. Jogi lépésekkel válaszolva meg az erkölcsi dilemmát, tipikusan emberként – gyarlósággal, lustasággal, figyelmetlenséggel – a könnyen teljesíthető feladatok elvégzésével megnyugtatott lelkiismerettel.
Hogyan? A kérdés már nem a szereplőkre, hanem a filmre vonatkozik. Természetfilmbe illő képekkel; a víz, az élőlények egyszerű, tiszta pillanataival ad kontrasztot a rendező a téma borújának. Felold, mégis ugyanezzel ad hangsúlyt is a mondanivalónak: ez az, amit meg kell óvni, amiért nem mindegy, hogy a törvény betartatik vagy sem. Ettől is nagyszerű Gyarmathy Lívia mindig – törékeny egyensúlyokat talál, úgy szerkeszti dokumentációját, hogy a film által védett harmónia a filmben is megvalósul. Kényes és fájó kérdéseket boncol, a munka során személyét beledolgozza a filmbe, de a végeredményből kivonul: képein véletlenül sem ítélkezik, és munkája mégiscsak különös objektivitást képes hordozni, annak ellenére, hogy tudjuk a véleményét, s egyetértünk vele.
S aztán? S aztán csak égnek az elkobzott horgászbotok…
