Egy kies tájon álló patinás szanatórium hálás terep egy misztikus horror vagy thriller elkészítéséhez. Az egészség ellenszerének rendezője is gyönyörű környezetet választ története helyszínéül, de a külcsín nem minden.
Rejtélyes és nehezen értelmezhető cím, a legáltalánosabb fóbiákat előhozó, karakteres arcokkal és borzongással eltöltő szituációkkal telepakolt előzetes, festőien fenyegető környezet és egy olyan műfaji katyvaszdefiníció, mint a misztikus és horrorisztikus elemekkel tarkított pszichothriller. Manapság ennyi kell ahhoz, hogy becsábítsuk az izgalmukban a körmüket rágó vagy a szék karfájába feszülten kapaszkodó, rettegést kedvelő nézőket a moziba. Még nagyobb garanciát jelent a remélt közönségsikerre vonatkozóan, ha egy olyan rendező munkájáról van szó, mint Gore Verbinski, aki A kör amerikai újraforgatásával már bizonyított (?) a zsigeri félelem rajongótábora előtt, sőt, tehetségéről árulkodik, hogy hatalmas sikerrel vezényelte le A Karib-tenger kalózai teljesen más műfaji húrokat pengető első három felvonását.
Legújabb munkája, Az egészség ellenszere láttán kénytelenek vagyunk arra gondolni, hogy Jack Sparrow (főként gyermekeknek szánt) kalandjai vezénylése miatt Verbinski fejében beakadhatott a gondolat, hogy egy sztoriban bármilyen fantasztikus esemény megtörténhet, nem kell megmagyarázni a kiváltó okokat, hiszen a határtalan fantázia világáról van szó. Úgy tűnik, nem volt elég egy évtized, és még várnia kellett volna, miután egy mesefilm után visszatér A körrel kijelölt útra, és horrorfilmhez nyúl. Pontosabban ahhoz, amit ő horrornak képzel. Az egészség ellenszere ugyanis nagyon szeretne horror lenni, de nem az. Ugyanígy a thrillerek közé sem sorolhatjuk, legyen az a misztikus vagy a pszicho-vonal. Verbinski sok szék között esik a padlóra, ami azért is szomorú, mert egyrészt érezni az ambíciót, különösen szép a képi világ, a történet viszont egy összeollózott és a játékidő előrehaladtával egyre kiszámíthatóbb elemeket tartalmazó zagyvaság.
A milliárdokat jelentő pénzügyi fúzióra készülő mamutvállalat egy svájci szanatóriumba küldi fiatal sztárbrókerét (miért pont őt?), hogy hozza haza az igazgatótanács ott élő, a manőver végrehajtásához nélkülözhetetlen tagját. A küldetéssel megbízott Lockhart meg is érkezik a többszáz éves intézménybe, ahol egy rejtélyes balesetet követően egy betegszobában tér magához begipszelt lábbal, egyre zavarosabbá válnak a gondolatai, de ahhoz még elég józan, hogy nyomozni kezdjen: valójában mi folyik az ősrégi falak között. Verbinski csupa olyan elemből próbál összegyúrni valami eredetit, amit már mind láttunk – igényesebb kiadásban. Az elmúlt évtized filmterméséből például rögtön az eszünkbe juthat a Viharsziget, aminek Az egészség ellenszere ugyan nem plágiuma, mégis túl sok mindenben hasonlít rá. Scorsese filmje ráadásul csak egy a sok közül, sorolni lehetne azokat a műveket, amiből Justin Haythe forgatókönyve kialakul.
Amivel viszont nincs különösebb gond, az a szereposztás: az első számú főszereplő, Dane DeHaan fizimiskája tökéletesen alkalmas a téboly megjelenítésére, gondoljunk A csodálatos Pókember második részére, ahol Harry Osborn, a Zöld Goblin pszichopata karakterét bízták rá. Amit itt Lockhart figurájából ki lehet hozni, azt DeHaan ki is hozza – az már nem az ő sara, hogy a forgatókönyv írója legfeljebb felskicceli jellemrajzát vagy motivációit. Gonoszkodva hozzátehetnénk, hogy vonásai alapján a Leonardo DiCaprio hasonmásverseny hetedik helyezettje is lehetne, aminek révén már megint a Viharszigetet juttatja az eszünkbe. A szanatórium vezetőjét, Volmer főigazgatót alakító Jason Isaacs sem okoz csalódást, bár nincs is túl nehéz dolga: a higgadtságát szinte végig megőrző, egy szanatórium idős, leszedált lakói felé töretlen nyugalmat árasztó főorvos alakjának eljátszása hálás szerep, amelyhez a rezignáltságot halvány mosollyal palástoló arckifejezésnél nem is kell több, márpedig Isaacsnek a film nagy részében a szeme sem rebben.
Végül ott van a titokzatos, fiatal lányt játszó, A nimfomániás második etapjából ismerős Mia Goth, aki viszont különösnek és egyedinek mondható vonásain kívül nem sokat tesz hozzá a színészi teljesítményekhez. Amennyiben az volt a feladata, hogy rezzenéstelen arccal, kvázi élőhalottként játssza végig a szerepét, ez esetben ötösre vizsgázott, mégsem ártott volna, ha legalább egy cseppnyi érzelem megjelenik rajta. Azoknak tehát, akik vállalható színészi alakítások megtekintése miatt járnak moziba, bátran ajánljuk Gore Verbinski legújabb munkáját. Akik viszont újat és eredetit keresnek a vászon előtt ülve, nem biztos, hogy jól járnak Az egészség ellenszerével.
