Az idei szemle megnyitója kicsit szerényebbre, halkabbra sikeredett, s ez főleg az új, Andy Vajna-féle átszervezés fényében érdekes. A nyitófilm is erre rímelt, igencsak hatásosan.
Az Uránia moziban tartott megnyitón Réthelyi Miklós nemzetierőforrás-miniszter arról biztosította a jelenlévőket, hogy a kormány (és saját minisztériuma is) elkötelezett a nemzeti filmipar iránt, de „nem mindegy, milyen színvonalon vagánykodik az ember”. Az egész beszéd amúgy az 1981-es Megáll az idő című Gothár Péter-filmre, annak idézeteire volt felfűzve, ami így nagyon érdekes választásnak bizonyult. Az 1963-ban játszódó film pont arról szól, hogy miként kezdődött a hét évnyi megtorlás után az ún. puha diktatúra, ekkor került le teljesen a „magyar kérdés” az ENSZ asztaláról. A magyar film jövőjének kérdése viszont épp most került terítékre, Andy Vajna kormánybiztos egyelőre magabiztosan nyilatkozik az ügyről, de épp a filmszemlével kapcsolatban is elég nagy a bizonytalanság. Talán nem is lesz. Lehet, hogy azt kellene eldönteni, hogy szükség van-e magyar (művész)filmre egyáltalán (lehet, hogy már eldőlt). Az ünnepi megnyitót tartó miniszter szerint „legalább olyan jól képes alakítani az országimázst, mint a sport”. Hátha néhány sprintet még össze lehet egyeztetni a „közönség visszahódítása” alapelvvel...

A régi eltűnését és valami új, sokkal jobb hajnalát ígérő miniszteri köszöntő után átadták a szemle életműdíját Bara Margit kolozsvári színpadi és filmszínésznőnek – ez szintén érdekes választásnak bizonyult, amint férje, Gyarmati Dezső vízilabdázó rövid beszédéből kiderült (Bara Margit betegsége miatt nem vehetett részt a díjátadón): a színművész a hetvenes évek végén vonult vissza a színpadról és filmből egyaránt, pletykák, meghurcolás miatt. Aztán pár éve Kossuth-díjat kapott, akkor is az Orbán-kormánytól, most pedig szemle-életműdíjat. Ez mind szép és jó, viszont amint maga a művésznő mondta: már késő...

A rövidkére és a szokásosnál jóval kevésbé ünnepélyesre kanyarított megnyitó után került sor a Negatív magyar filmtörténet című dokumentumfilmre. Nemes Gyula közvetlen, családias hangulatú alkotásában a magyar film legendás rendezői mesélnek el nem készült filmjeikről. Aki arra számít, hogy politikai cirkuszok miatt nem valósultak meg a filmek, az részben téved: persze, volt olyan is, hogy a Mészáros Márta-film leendő főszereplőjének egyszerűen nem adtak útlevelet, vagy leszóltak a párttól, hogy ezt azért mégse; de igazából ahány filmterv, annyi fajta kudarc: Jancsó például azért nem készített Andrzej Wajda producerkedésével filmet, mert képtelenek voltak „komolyan venni” a feladatot és klasszikus narratívájú filmet írni. Volt csírájában, forgatókönyvében meghalt film; de olyan is, aminek nagy része le lett forgatva s aztán azóta sem tudni, hogy mi lett az anyaggal; s olyan is, ahol kamerahiba miatt az egész tekercs rosszul exponálódott. Érdekes, hogy sok rendező bánja, hogy akkor nem voltak kézikamerák. De vajon egy kézikamera-esztétika által dominált világban tudtak volna-e „pozitív” magyar filmtörténetet írni?

Felemás volt ez a szemlenyitó, akárhogy is forgatjuk és nézzük. Szomorú következtetések, nagy, de halovány ígéretek, Bereményi Géza el nem készült regényéből készült Gothár-filmidézetek, Bara Margit huszonöt éve abbamaradt pályafutása, egy sor ikonikus magyar filmrendező el nem készült filmje, a jövőt illető bizonytalanság – a magyar filmszakma, úgy tűnik, csak most kezd ráébredni, hogy mit jelent az eddig általuk csak legyintve emlegetett 21. század. Reméljük, a magyar film végre be tud lépni ebbe a rettegett évszázadba és „csak” átalakul, nem tűnik el...