Egyes szám első személyű (E/1) horrorfilmek II. Egyes szám első személyű (E/1) horrorfilmek II.

Lencsére fröccsenő vércseppek

Egyes szám első személyű (E/1) horrorfilmek II.

Az átlagnéző hétköznapi szituációira, életterére rezonáló filmek némelyikének nem csak a zsigeri horror-élményt sikerült újra visszahoznia a filmvászonra, hanem az új évtized videózási kényszerére és a kamerához, médiához való viszonyára is reflektálnak. A kor-szellem újra kísért.

Sokk-terápia

„Csak úgy csinálhatsz valami érdekeset, ha sokkolod az embereket” – vallja a The Last Horror Movie önjelölt népnevelő-sorozatgyilkosa. A filmkészítők reakciója ez a 70-es évektől datálható tendenciára, amely során az erőszak nyílt ábrázolása egyre jobban elhatalmasodott a filmképen. Igaz, ma már ez közhelyszámba megy, viszont az ebből fakadó trendek vizsgálata meglehetősen kisszámú. Az egyik nyilvánvaló véglet a francia extrém horrorfilmekben – amelyeket az újbrutalitás címkéje alá sorolhatunk – jelenik meg, amelyek az erőszak és a kegyetlenség olyan fokára hágnak, amely bármilyen precízen is láttatja a vér-képeket, mégis elrugaszkodik a „valóságtól”. Véleményem szerint az erőszakkal szembeni közönyre adott másik válasz az E/1-horrorfilmek „absztrakciója”, amely viszont semennyire vagy alig láttatja a borzalmak forrását.

„Amiben az emberek eléggé hisznek, az a valóság. Az érzékelés – valóság.” – mondja a jóindulattal is nehezen értékelhető Ideglelés 2 (Book of Shadows: Blair Witch 2) egyik szereplője, frappánsan megfogalmazva a szubjektív-objektív peremvidékén táncoló, és egyszerre mindkét területen álló horrorfilmek paradoxonját. A valóság pedig félelmetesebb, mint a fiktív horrorfilmek – hangzik az E/1-horrorfilmek ars poeticája. Maga a gondolat félelmetes, hogy a horror az otthonunk része lehet. Emellett a szélsőséges az, ahogy az Ideglelés – The Blair Witch Project és klón-gyermekei a horror tradíciókhoz hozzányúlnak. És ahogy a természetfelettit korábban nem látható hatásfokon békítik össze az átlagember életével.

Előszöris eltüntetik a főhős kitüntetett pozícióját. A „bárki meghalhat” elvének következetes alkalmazása már önmagában sokkoló erejű lehet (ld. még: Mártírok) – már ha korábban problémamentesen működött az azonosulás, és a szereplők érzelmi reakciói nem elidegenítő effektusként csapódtak le a nézőtéren. Ezen filmek igazi főszereplője a kamera, ahogy azt Romero majdnem ki is mondja a Holtak naplójában: „A kamera a legfontosabb.” A főszereplőnk változhat, annak függvényében, hogy éppen ki filmezi az eseményeket. A következmény: a pszichológiai horrorok törékeny melankóliája helyett vaskos nihilizmus. (Az Ideglelést újranézve, az igazán félelmetesek nem a kövek, a sátorrázás, vagy az eltévedés, hanem maga a környezet, az élettelen, őszi, szürkésbarna táj.) Ezen filmek egyik tematikai sajátossága, hogy a pszichológiai horror alműfaját gyakran kombinálják a survival (túlélő-) horrorral. Csakhogy garantált, hogy senki nem fogja túlélni a szörnyűségeket1: az emberi cselekvőképességet és az aktív tevékenység lehetőségét a nulla felé konvergálják. Az E/1-horrorfilmek trükkje, hogy mindezt a szörny mibenlétének nyitottságával kapcsolják össze. A [REC] első órájában nincs kimondva, hogy mik ellen harcolunk, a blair-i boszorkányt soha nem látjuk – de azt sem tudjuk meg soha, hogy a Clover miért pusztítja el Manhattant. Az ok tisztázása nélkül pedig elég nehéz kezelni az okozatot.

Míg a főszereplők deheroizálva jelennek meg előttünk, a szörny misztifikálódik. Ez is radikális eredmény az öntudatos horrorfilmek korában, amelyek vaskos iróniája és gúnyolódásai nem múltak el nyomtalanul a stáblisták lepörgése után. Az E/1-horrorfilmek jobb esetben abszolválták, hogy a vászon újra gyöngyözzön a feszültségtől, verítéktől és a félelemtől (rosszabb esetben pedig a bóvli-piacot bővítették). A Paranormal Activity sikerének titka, hogy egy lépéssel továbbgondolta a valósnak hitt, kézikamerás perspektíva lehetőségeit: a digitális trükkökkel „hitelesített” horrorjelenetek mindig éjszaka, fix beállításokon keresztül, a kamera rezzenetlen tekintete előtt zajlottak. A térfigyelő kamera autentikussága pedig még inkább megkérdőjelezhetetlen, mint a kézikameráé.

Para-doxa

A szereplők makulátlanságának eltűnése abból is fakad, hogy ezen filmek a természetesség kedvéért gyakran alkalmaznak amatőr szereplőket, akik improvizált, néhol pszichodrámába hajló jelenetek során építik fel karaktereiket. Nem csoda, hogy a pszichológiai horror érzelmileg túlfeszített, és gyakran hisztériába torkolló jeleneteiben negatív oldaluk domborodik ki, a pozitív erények pedig lehet, hogy elő se kerülnek. A filmezés manapság kihalófélben lévő gerillamódszerei viszont nagyon sok elsőfilmesnek nyújtottak bemutatkozási lehetőséget a horrorfilmek ezen pólusán. Ám az E/1-horrorfilmek az amatőr vagy kevéssé ismert szereplők mellett más „művészfilmes módszereket” is újból népszerűvé tettek: a történetek gyakran epizodikusak, hogy elkerüljék a mesterséges hatásfokozás látszatát, az expozíció (lehet) elnyújtott, sűrűn találkozunk ellipszisekkel, amikor kikapcsolják a kamerát, vagy éppen nem látjuk, hogy mi is van a – több esetben roncsolt – képen.

A képen kívüli tér határozottan felértékelődik: a Paranormal Activity egyik leghatásosabb jelenete az „ottfelejtett kamera”, és a csak részleteiben látatott finálé. A nézők nemcsak az ellipszisekhez kénytelenek hozzászokni, hanem az ugróvágásokhoz és a gyakori zoomolásokhoz is. A Cloverfield hihetetlenül ironikus beállítása az, amikor a szörny felfalja addigi operatőrünket, Hudot, majd a kamera a szétroncsolt hulla mellé esik le. Az autófókusz mechanikusan, megállás nélkül próbálkozik, ám sehogy sem sikerül bekeretezni az arcot egy másodpercnél tovább, miközben újra és újra és újra megpróbálja azt. A film az orrunk alá dörgöli, hogy a kamera egy mechanikus lény, és ha túlzottan elmerülünk annak „megszűrt realitásában” (Ideglelés), akkor bizony a hétköznapi élettől, ha úgy tetszik: valóságtól távolodunk el.

Fontos leszögezni, hogy habár a narratív és stilisztikai sajátosságok a forma következményei, ám nem szükségszerűek. A Holtak naplójában például ketten filmeznek, míg a stáb többi tagja likvidálja a zombikat. Nem kell kihagyni bizonyos történéseket és nem kell folyamatosan újrakeretezni zoomolással az eseményeket. Ám az E/1-horrorfilmek által sokszor és radikálisan alkalmazott technikák mind egy pontra futnak ki: a bizonytalanságra. A cselekmény dekódolását, összerakását nehezítik, miközben az érzelmi túlfűtöttséget, az elveszettség-érzetet erősítik. Olyannyira, hogy a monstrumok természete is homályba veszhet: vajon mikor fognak elmozdulni az olyan modernista darabok felé, amik eldönthetetlenné teszik, hogy a szereplők őrülete vagy egy tényleges szörny garázdálkodása a horror forrása? Mert a sokkolás lényege még mindig abban rejlik, hogy a meghatározhatatlan szörny tényleg létezik. A kézikamera és az átlagember nézőpontja ezt húzza alá. Még akkor is, ha a szörnyek emberek, mint a Home Movie esetében.

Az egyik leghatásosabb, ám kevéssé ismert „talált anyag”-film egy ünnep-mániás apa és családja életét követi nyomon, a különböző neves alkalmakkor (Hálaadás, Karácsony, stb.) készített házi videók egymás mellé helyezésével. A totálisan diszfunkcionális család életében a filmben szinte meg sem szólaló gyerekek kihágásai jelentik az iszonyat melegágyát. Az apa lelkész, az anya pszichiáter: két oldalról is megközelíthető lenne a probléma, természetfeletti, ill. pszichológiai okok mentén, ám csak annyit látunk, hogy a szülők foglalkozásukon keresztül próbálnak – sikertelenül – kapcsolatot teremteni a kölykökkel. A gyerekek motivációja maximum általános síkon magyarázható (a család és a szülőfunkció széthullásával), a helyén álló gigantikus kérdőjel azonban a film során elmélyíti a néző rettegését.

A legfrissebb trendek azonban pont ettől távolodnak el. A Cloverfieldben – amely egyébként meglehetősen konvencionális film, a blockbusterekre alkalmazza az E/1-formát, tehát bizonyos szempontból több köze van a Titanichoz, mint az Idegleléshez – teljes pompájában láthatjuk az „amerikaiak új nemzeti szörnyét”, a [REC] 1-2-ben pedig a fertőzötteket. Az utolsó ördögűzés – ami félig az áldokumentumfilm talaján áll – Az ördögűzőhöz hasonlóan a fizika-biológia legkülönfélébb törvényeit meghazudtolva facsarja ki az emberi testet. Ezek a filmek – leszámítva az utóbbit – azonban erősen elmozdulnak a pszichológiai horrortól az akciódramaturgia felé. Ám attól függetlenül, hogy látjuk a szörnyeket, eredetükre nem kapunk magyarázatot. Egyszerre merítenek a digitális trükktechnika áldásaiból és az áldokumentarista forma hatásorientáltságából, miközben a társadalomkritikai dimenziót is igyekszenek nyitva tartani, jól példázva a forma2 műfaji nyitottságát, és továbbgondolhatóságát.

…korsze(re)llemig

Az E/1-horrorfilmeknek legtöbbször felrótt hiba, hogy nem tudják logikusan, hihetően, plauzibilisen megindokolni, szereplőik miért is filmeznek folyamatosan, néha már irracionálisan sokáig. Nyilván azért, mert e nélkül nem lenne játékfilmünk. Ám ez a kényszer visszahat a karakterek portréjára. A folyamatos filmezés infantilizálja, gyermekivé teszi a szereplőket (a kamerának megállás nélkül bohóckodó apa a Home Movie-ban tökéletes példa erre). Aki filmez, nem vesz részt a cselekvésben3, az akcióban (az Ideglelésben és a Holtak naplójában ez verbálisan is megjelenik), tehetetlenné válik: innen a nagyfokú cselekvésképtelenség. Azonban a rögzítés-kényszeren keresztül ezek a filmek korunkról, a minket minden ponton, szituációban körülvevő technológiáról, és a médiák életünkre való visszahatásáról is mesélnek. Néha nagyon is direkten, szókimondóan, ahogy Romero is teszi zombi-szériája „rebootolása” során. A viszony kritikai, és alkalomadtán olyan kiábrándult, mint a szereplőgárda teljes kihalásával véget érő eseménysorok sugallta világkép4. A szociális kommentárjairól elhíresült Romero esetében ez nem is meglepő, sőt, inkább elvárás. A többi E/1-horrorfilm viszont nem mondja ki ilyen nyíltan állásfoglalását, és talán jobban is teszi. Azt azonban kíméletlenül leszögezik, hogy aki belenéz a kamerába, az elszakad a valóságtól. Ezt veti Josh is Heather szemére az Ideglelésben, amikor a lány „még mindig dokumentumfilmet forgat”, ahelyett, hogy „kijuttatná őket az erdőből”. A Holtak naplójában Jason nem segít társainak, még ha épp egy zombi nyáladzik is a nyakukba. Hiába öl az operatőr kamerájával a Karanténban, ez az egyetlen aktív cselekvésként aposztrofálható eset mit sem változtat a dolgok állásán.

A Holtak naplója történetíve azonban jól bemutatja a felvétel-mánia megítélésének kettősségét. Barátnője eleinte elmarasztalja Jason tevékenységét, mert nem vesz részt az életben, azaz a menekülésben, és családja megmentésében, szerettei ápolásában – csakhogy, amikor elsajátítja a szerző által is sugallt szkeptikus, kiábrándult víziót, bevallja: ez az egyetlen, aminek még van értelme. Mármint rögzíteni, dokumentálni. „Csak ez maradt nekem”, indokolja meg Heather, hogy miért filmez az idegi leépülés végstádiumában is. David Banash szerint az Ideglelés igazi horror-élménye abból fakad, hogy a film szerint a reprezentáció, az ábrázolás egyszerre szükségszerű és lehetetlen. Amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a film egy dokumentumfilm készítésének sikertelen története. Kissé könyvszagú, de van benne valami (bár az is biztos, hogy ettől maximum a filmelmélet-írók számára lesz horrorisztikus a film).

Ami ijesztőbb ezekben a filmekben – amellett, hogy ha jó esetben sikerül közös nevezőre hoznia a természetfelettit és a hétköznapit –, az a megmagyarázhatatlanság és a filmezés okozta paralizáltság érzése. A nézés, a tekintet nem tud megindokolni, megmagyarázni semmit. Pedig a hollywoodi mozi ezt sulykolta belénk. A szerelmesek rögtön megértik egymást, még ha nem is beszélnek egy nyelvet. Én, te, vagy ő, ott a házi videón, nem értheti meg az irracionális világot. Nem is tehet ellene semmit, azon kívül, hogy rögzíti. Csak félhet tőle. Van egy jelenet a brit kortárs horrorfilm egyik remekében, az Eden Lake-ben, amikor a fiatal bandavezér azzal kényszeríti társait a turisták megkínzására és végül a gyilkosságba, hogy mobilra veszi, ahogy bántalmazták a férfi főszereplőt. A pubertás suhancok pedig el is hiszik, hogy a mobilfelvétel bizonyíték. Amikor végül a szülők gyilkolják meg az erdőbeli borzalmakat túlélő női főszereplőt, a záróképen a bandavezért láthatjuk, ahogy kitörli a videókat telefonjából. Volt, nincs. A realitással egyenértékűnek tekintett videó olyan, mint a kámfor. Legjobb esetben is labilis státuszú, mint ahogy azt az E/1-horrorfilmek példázzák: bizonyíték is – meg nem is. Ám mivel mindez az Eden Lake záróképén jelenik meg, ez nem a horror-szöveg effektív borzalma. Hanem az utóhatása. De mint tudjuk: egy jó (E/1-)horror sem ér véget a vásznon. Ám ők már nem a rémálmainkban kísértenek, hanem a hétköznapokban, a nappaliban és a dolgozószobában.

Kép az Újabb parajelenségek című filmből

1 A Kamerales (Peeping Tom, 1960) „dokumentumfilmesének”, Mark Lewisnak az önvallomását - „Amit fényképezek, azt el is veszítem.” – parafrazeálva, azt is mondhatnánk: „Aki fényképez, az el van veszve.”

2 A teljesség kedvéért megjegyeznénk, hogy a „talált anyag” forma első alkalmazása a Cannibal Holocaust c. kultfilmben található, amely viszont még tipikus exploitation-gondolkodásmóddal kezelte azt. A film utolsó kétharmadát kitevő anyag azon borzalmakat részletezi, amit a film aztán „elítél”. Viszont, az olasz mozgókép, az Idegleléssel ellentétben, mai napig hatásos. Nem csoda, hogy rendezőjét beidézték a bíróságra, hogy számoljon el színészei „sorsával”.

3 Ez még a rögzítés-kényszert bemutató művészfilmben, az Offscreenben is megjelenik, amelynek főszereplője, egy színész, filmet akar forgatni barátnőjéről és közös életükről, ám ezzel csak azt éri el, hogy tönkreteszi összes emberi kapcsolatát.

4 Mégis, „se veled, se nélküled” kapcsolatot ápolnak az új évezreddel és technikáival, hiszen teljes mértékben annak vívmányait aknázzák ki, azokra apellálnak, és minden szempontból mai pillanatok sorát is felvonultathatják. Egyébként a forma olcsósága azt is lehetővé teszi, hogy rendkívül gyorsan reagáljanak a kor friss híreire: a The Zombie Diaries pl. madárinfluenza-allegóriáként kezeli a zombi-vírust.

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Na de mi van akkor, ha megígérjük, hogy legfeljebb heti egy hírlevelet küldünk, és mindegyik hasznos lesz?

Kapcsolódó filmek

  • Ideglelés - The Blair Witch Project

    Színes és fekete-fehér kalandfilm, filmdráma, horror, thriller, 86 perc, 1999

    Rendező: Daniel Myrick, Eduardo Sánchez

  • Holtak naplója

    Színes horror, thriller, 95 perc, 2007

    Rendező: George A. Romero

  • [Rec]

    Színes horror, 80 perc, 2007

    Rendező: Jaume Balagueró, Paco Plaza

  • [REC] 2

    Színes horror, 85 perc, 2009

    Rendező: Jaume Balagueró, Paco Plaza

  • Karantén

    Színes filmdráma, horror, thriller, 89 perc, 2008

    Rendező: John Erick Dowdle

  • Cloverfield

    Színes akciófilm, sci-fi, thriller, 85 perc, 2008

    Rendező: Matt Reeves

  • Paranormal Activity

    Színes horror, thriller, 86 perc, 2007

    Rendező: Oren Peli

  • Az utolsó ördögűzés

    Színes horror, thriller, 87 perc, 2010

    Rendező: Daniel Stamm

  • The Last Horror Movie

    Színes horror, 80 perc, 2003

    Rendező: Julian Richards

  • Home Movie

    Színes filmdráma, horror, 77 perc, 2008

    Rendező: Christopher Denham

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Szavazó

Melyik filmnek drukkolsz az idei Oscaron?

Friss film és sorozat

  • A sziget szellemei

    Színes filmdráma, 109 perc, 2022

    Rendező: Martin McDonagh

  • Babylon

    Színes filmdráma, vígjáték, 189 perc, 2022

    Rendező: Damien Chazelle

  • Taximetriști

    Színes vígjáték, 97 perc, 2023

    Rendező: Bogdan Theodor Olteanu