Azt hiszed, hogy a Disney nem fogja az utolsó cseppet is kisajtolni a Csillagok háborújából még évek múltán is? Azt hiszed, hogy nyílik még a sárga rózsa? Azt hiszed, hogy nem lesz az idén a Filmtetten szilveszteri kabaré? Hát, rosszul hiszed! BÚÉK, egy messzi-messzi galaxisban, és ebben, a mienkben is!
A Nagy Székely Autonóm Mozi(újjá)építés momentuma még várat magára, de azért mü jól a dolgok elejibe megyünk, a tavaly megkezdett divatot folytatva. Nem ezek a legjobb filmek, nem ezek a legjobb plakátok, de még az es lehet, hogy nem ezekből lehetett volna a legjobban címet ferdíteni. De hát akkor mi ez? Mesze semmi, fogd meg jól! BÚÉK!
Mindenki panaszkodik – s joggal – hogy a magyar forgalmazók címei fertelmesek. Evvel mi is muszáj egyetértsünk. De azért mégse lehet angolul vetítni filmeket Székelyföldön (egyelőre sehogyse lehet, mert nincs is mozi), így aztán ügyesen megcsináltuk pár idei film rendes, becsületes székely plakátját. Tuggyák... egy szebb jövő reményébe'...
Egy kolozsvári társasház lakói, az ő rokonaik és ismerőseik a 60-as évek elején filmkészítők voltak, rengeteg filmet készítettek el. Félkész vagy még annyira sem kész filmeket fejeztek be, közösen, családi és szomszédi összefogással.
[kabaré] „A film napjaink egyik legnépszerűbb információs, ismeretterjesztő, szórakoztatási és művészeti célú technikai eszköze” (Wikipédia). Mióta 1895 februárjában szabadalmaztatták a kinematográfot, a Lumière fivérek találmányát, meghasadt a valóságunk díszlete: egy csillapgakapu, amin nem kopogtatunk, de bekukucskálunk, egy fekete lyuk párhuzamos dimenziókba, mindösszesen egyetlen valós, érvényes, releváns féregjárat nyílt meg, amin át (ősidők óta óhajtottan, végre) magunkba láthatunk. Ránk esteledett/borult az amerikai éjszaka, ketyeg a magic hour.
Az átlagnéző hétköznapi szituációira, életterére rezonáló filmek némelyikének nem csak a zsigeri horror-élményt sikerült újra visszahoznia a filmvászonra, hanem az új évtized videózási kényszerére és a kamerához, médiához való viszonyára is reflektálnak. A kor-szellem újra kísért.
A Blair Witch Project hisztérikus sikere a kritikusok körében fanyalgók, a pénztáraknál pedig dollármilliók sorát termelte ki. Mára áldokumentarista mitológiáját éppúgy kívülről fújjuk, mint a kreatív, vagy copy-paste-mechanizmust alkalmazó epigonok hibáit is. A jobb esetben intenzív horrorélményen felül azonban e filmek társadalomkritikáról, a valóság „posztmodern” paradoxonjáról, ill. a kamera hétköznapi szerepéről is mesélnek.
