[kabaré] „A film napjaink egyik legnépszerűbb információs, ismeretterjesztő, szórakoztatási és művészeti célú technikai eszköze” (Wikipédia). Mióta 1895 februárjában szabadalmaztatták a kinematográfot, a Lumière fivérek találmányát, meghasadt a valóságunk díszlete: egy csillapgakapu, amin nem kopogtatunk, de bekukucskálunk, egy fekete lyuk párhuzamos dimenziókba, mindösszesen egyetlen valós, érvényes, releváns féregjárat nyílt meg, amin át (ősidők óta óhajtottan, végre) magunkba láthatunk. Ránk esteledett/borult az amerikai éjszaka, ketyeg a magic hour.
„Nincs megoldás, mivel nincs probléma”
Duchamp
Két test, lopakodó lelkek en passant gordiuszi csomóját hallucinálom. Retinám fegyver, magamba lövök vele. A kritikaírás előtt mindig eszembejut a neonfényű sámán intő szava egy LSD-vel korcsosított hét után, miszerint a kritikusok bírók, és a cikk a tökéletes mérlege a nívónak. Gyűlölöm, akik kezében a penna csak eszköz, hogy félművelt, élesztő nélkül sült sületlen testük elé tartott csillagszóróval ünnepeljenek e világnagy vidámparkban. A vélemény konstruáljon, progresszív szitokszó legyen, merjünk káromkodni, és Isten majd kiválogat(ja a jókat). Ennél már csak az undorítóbb, ha önreflexíve egy kritikában a kritikát kritizáljuk: tárgyunkat, témánkat nyesse ki az abortáló piszkavas. Éppen tegnap a bécsi (Ausztria fővárosa) Kunsthistorishes Museum Wienben megcsodálhattam teljes nagyságában Bartholomaeus Spranger Venus és Adonis című 1595 ben elkezdett, 1597 körül befejezett csodálatos festményét (már régi vágyam egyébként). A kép két szerelmes alakja, akik végigpöffeszkedik, beölelik egymás testét, ergo a vásznat, a háttér kijárata előtt éppen cupidót, vagy csak egy kisangyalt takarnak, aki két galambbal szemérmetlenül bemosolyog az arcunkba amolyan Tom Gunning-típusú attraktíve-némafilmesen. Kövérke szegény. Tény, hogy Botero is kimondottan rubensi szépségeket hord fel „teveszőr ecsettel” a művészvászon fehér plafonjára. Pasolini Res sunt nomina: „A szeretet elhanyagolható emberi szükséglet, nincs köze a valósághoz”. Tipikusan eretnek empirizmus. Előttem ratatouille (ejtsd: ratatui) kavargó íz- és színvilága fújdogál bele a gyomornak letegezett, de sőt, lekurvázott mosógépbe. Azt hiszem, ha a francia konyha a kulináris maszturbáció orálisan, akkor a 35-ös a vizuális orgazmus.
Egy szál cigaretta, gőzölgő bécsi kávé, Kukorelly Endre és az os zygomaticumig hatoló sorai után ahogy felpillantok a pincérnőre, amint épp a kezéből pottyan ki a kávésbögre, konnotatív montázsba kezdem dekódolni az egész hübriszt. Szokás szerint extravagánsan interdiszciplináris eset, mikor a totum factum interveniál. Mikor érti már meg az individum, hogy a kozmosz hűvös levegőjét szippantja be, hogy Kopernikusz nemcsak egy fizikus, de az egyetlen hatásos filozófus volt. Nemcsak hogy a Nap nem forog a Föld körül, de semminek sem a központja; mondhatni kvázilag origója az ember. Az ember csak mint a patkány (epymis rattus), a természet igazi kiátkozottja, nincs már keresnivalója az Isten által konstruált rendben, ami nem konveniál, de kongruens azzal, hogy mindössze a kód ember és ember között evidens, de miközben egy darab kő, hamutál, fadarab, egy szál margaréta, de még a kutya is képes kommunikálni az űrrel, a mindenséggel, az örökkévalóval és semmivel, addig az ember totális magányra van ítélve, kiűzetetett a paradicsomból, a tudás fája, majd Babilon téglái pedig végleg be/kizárták az embert, száműzetését tölti le, mint Napóleon Izabella szigetén, aminek a legmagasabb pontján valószínűleg Kafka a zászló. Minden ember minden emberrel cellatárs csupán, életfogytiglan tölti szabadságát. Kundera a Halhatatlanság-ban összehozza Hemingwayt Goethével, azt állítva, hogy valszínűleg kitűnően megértenék egymást az örökkévalóságban. Ha most meg lehetne online rendelni, akkor én mindenképp Huizingával akarok pókerezni, Hypatiával és Anne Brontëvel szeretkeznék (bár egyet), és elválaszthatatlan barátja Senecának, Gandhinak, John Cage-nek lennék, velük találna a szó.
És még valami a Végzetes érzelmek hálóját ért sajtóvisszhangról, ami megint tipikus példája a rendszer posztgorbacsovi forgótárcsás tőzsdepolitikájának. Egyszerűen nem integrálható az agrárszféra, tessék megérteni, végül is érthetők a pszeudokódok, a foglalt konstansok, az abszcissza viszont az ad infimum „gyorsívelésre” hívná fel a figyelmet... legalább.