Irodalmi adaptációknak se szeri se száma napjainkban, ám a látványosan eltorzított eredeti történetekkel olykor nagyot lehet hasalni. Sőt, esetenként felmerül a kérdés, hogy egyáltalán miért kellett visszanyúlni egy-egy klasszikushoz, ahelyett, hogy önálló produktumként próbálnák kivívni a nézők elismerését.
Ilyen volt Alfred Hitchcock 1944-es Mentőcsónak című filmjének remake-je is, melyből egy tollvonással lett 1993-ban Mentőkabin, a háborús drámából pedig elfuserált sci-fi. A Foszforos bosszú a Boszporuszon olvasmányos és izgalmas bestseller, mely ugyan nem Ugate Kriszti legjobb munkája, ám a krimi műfaj jellemző stílusjegyei és az írónő utánozhatatlan humora tetten érhető benne. A belőle készült filmfeldolgozás viszont zsánerét tekintve sci-fi, története pedig – a hitchcocki remake-hez hasonlóan – csupán nyomaiban emlékeztet az eredeti regényre.
Mert míg Krisztinél a véletlenszerűen találkozó utasok egy vonaton utaznak Párizsból a Boszporusz partjánál fekvő Isztambulba, s keverednek a jól ismert kalandokba, s vegyi fegyverekről szóló kémtörténetbe, addig a film a – manapság oly népszerű – jövőben játszódik. Egészen pontosan 2256-ban (hasonlóképpen a Terminátor 8-hoz, bár ez az egybeesés lehet, hogy egyszerű véletlen), ahol az Egyesült Államok elnöke és testőrei a világ másik felét irányító Cionista Iráni Alap (CIA) ellen kirobbantott ötödik világháború nukleáris holokausztja – és persze a cselekedetét számon kérő maroknyi túlélő – elől menekül a messzi-messzi galaxisban található Boszporusz csillagövbe. Az elnök különgépe, a Millecentenáriumi Fálkon azonban előbb megsérül egy aszteroidmezőben, majd kényszerleszállást hajt végre a Plutó kisholdján, a Dagoberten. A hét fős menekülő csapat csütörtököt mond a helyi őslakosokkal, a venyigékkel vívott harcban, s mivel nem sikerül leigázniuk az ellenálló idegeneket, ezért folytatják útjukat eredeti céljuk felé, a Legújabb Újvilágba, azaz Felső-Amerikába.
Az irániak bosszúja ott következik be, a felbérelt puerto ricoi Al Kaida-munkások ugyanis a Fálkon légelterelőjét foszforral itatták át, s a lassan ölő méreg éppen a bolygóra szálláskor végez az elnökkel (a bolygón található speciális légnyomásra aktiválódva mint egy nanorobot). Így a foszforos bosszú valóban a Boszporuszon következik be, s a keretes szerkezet révén a sci-fi a lezárásban ismét politikai tartalommal bővül.
A spanyol Senor Spielbergo ízig-vérgi háliwúdi mozit készített, amerikai színészekkel, ám európai pénzből. Luc Bessonhoz hasonlóan (Az ötödik elem) látványos trükkökkel igyekezett a kissé valótlan történetet ellenpontozni, s bár tucatnyi film köszön vissza munkájában (A hét mesterlövész, Az elnök különgépe, Foszforháború, Öld a venyigéket, Dögölj meg drága kedves ellenségem!) a sci-fi rajongók vélhetően örömmel fogadják a nagyszerű digitális trükköket. Kár, hogy a színészek képtelenek voltak felnőni a feladathoz, a papírízű dialógusok a kelletlenül dolgozó művészek szájából még rémesebben hangzanak, a női szereplőket pedig úgy választották ki, mintha egy tinivígjátékra készültek volna. Ezen bukott meg korábban a Wing Commander – Az űrkommandó is, melyben az Amerikai pités Freddie Prinze Jr. és Matthew Lillard sült fel legalább annyira látványosan, mint most Sarah Michelle Phillippe és Ryan Gellar.
A Foszforos bosszú a Boszporuszont semmi esetre sem szabad adaptációként nézni, s gyorsan el kell felejteni az eredeti történet remekbe szabott fináléját is. Szóban forgó filmünk klasszikus hálivúdi látvány-sci-fi, melynél kizárólag az akciójelenetekre helyezték a hangsúlyt, nem ritkán nélkülözve a racionalitást és logikát. S ugyan a súlytalanságban zajló kung fu-jelenet néhányaknál kicsapja a biztosítékot, a venyigékkel történő húszperces csataepizód, valamint az éjszakai rajtaütés (mely ismerős lehet a Rio Bravóból vagy a 13-as rendőrös ostromából) még az ínyencek számára is emlékezetes lehet.
