Almodóvar mindig képes meglepni hűséges nézőit. A spanyol Mester legújabb vállalkozásával ismét bizonyította, hogy képes az állandó, folyamatos megújulásra, kísérletezőkedve töretlen. Volver című játékfilmjének kirobbanó kritikai és közönségsikere késztette arra, hogy belevágjon a film folytatásába.

Mint egy interjúban elmondta: „Filmem az emberiség történetének egyik nagy kérdését boncolgatja, melyről a kiváló francia író, Mircea Eliade is írt már nagyívű és minden szempontból – különösen filmem szempontjából – releváns műveiben, és ez, mint köztudott, illetve amint Európa legjelentősebb filmkritikusai is utaltak erre a Volverrel kapcsolatban, ez a téma az örök visszatérés, többfajta és minden lehetséges értelemben, és ki vagyok én, hogy megfoszthatnám az emberiséget ennek a halhatatlan témának a bölcseleti újragondolásától, és implicit módon, mi tagadás, egy újabb Almodóvar-alkotás semmihez sem hasonlítható élvezetétől”. A megkapó szerénységről és minden szószátyárságtól mentes fogalmazásmódról – amint azt filmjei kapcsán is megszokhattuk – tanúságot tevő rendező azonban az interjú készítésének pillanatában még nem tudta, hogy a tervezett folytatás, amely a Re-Volver munkacímet kapta, egészen más műfajban készül majd el, mint amit tőle megszokhattunk. Pedig ez a műfaj, mind stilisztikai, mind tartalmi jegyei alapján, oly távol áll az európai művészfilm eme üstökösétől, mint Makó Jeruzsálemtől, vagy, hogy stílusosan fogalmazzunk, mint Madrid Rio de Janeirótól. Ez a műfaj a latin-amerikai teleregény, a mozgóképes giccs legnyilvánvalóbb példája – Almodóvárról pedig minden eszünkbe juthatott eddig, csak a giccs fogalma nem. Maga Almodóvar amerikai kollégájára, David Lynchre hivatkozott, amikor elvállalta a spanyol–brazil koprodukcióban készült tévéfilmfolyam rendezését, mondván, hogy olyat, mint a Twin Peaks, ő is tud csinálni (bár azt, mint hozzátette, túl kommersznek tartja). Nos, a mintegy 200–215 részesre tervezett sorozat be- és felvezető epizódja – úgynevezett pilotja – nemrég elkészült, és volt szerencsénk a ma reggeli sajtóvetítésen megtekinteni.

A Mester már az első tíz-tizenöt percben képes két igazi meglepetést szerezni azoknak, akik ismerik az alkotói fejlődésének újabb fázisaiban megmutatkozó tendenciákat. Az első mindjárt a stáblista lepergése közben ér bennünket: a „rendező” felirat alatt ugyanis a PEDRO ALMODÓVAR név díszeleg. Rögtön ezután következik a második meglepetés, ugyanis Az előző részek tartalmából címszó alatt megtekinthetjük a Mester eddigi életművéből készült kollázst, filmbejátszásokkal és interjúrészletekkel egyetemben. Ez a momentum természetesen kissé megnyújtja időben a filmet, mondhatni az Almodóvar-életmű talán leghosszabb darabjává avatja a Re-Volver pilotját. A negyvenedik perc után a teremben üldögélő békés háziasszonyok – tisztázatlan okokból – hangos kiáltozásban törtek ki – csak sejthetjük, hogy a Mester zsenialitása előtti tisztelgés kifejezése céljából. Nem csoda, hisz ebben a sajátos rendezői trouvaille-ban nem nehéz észrevenni a posztmodern, én- és kultúratudatos művész önreflexív és önironikus kifejezésmódjának, fragmentált művészetszemléletének megnyilvánulását.

Az opusz természetesen a visszatérés örök motívumát variálja ezúttal is. Az időközben vonzó nővé érett kis Paula (Raimunda lánya és húga a Volverben) visszatér a szélviharos La Mancha-i kisvárosba, amelynek szörnyű titka a Volverben kiderült, ezért nem is részletezzük helyszűke miatt, a szerkesztő úgyis kivágja. A kisvárosban véletlenül éppen akkor lép fel a milánói Scala társulata, amely egy kombinált tánc-opera előadást mutat be a párizsi balettel együtt, a háttérzenét pedig a Bălănescu Quartet biztosítja. Nem hagyhatjuk szó nélkül azt a stílusosan finom filmtörténeti utalást, amely csak a nagyon figyelmes (!) nézőnek tűnhet fel: amikor az égőpiros kosztümben, élénkzöld harisnyában és égszínkék kalapban pompázó Paula bevonul a helyi kultúrotthonba, a falon egy töredékmásodpercre megpillanthatjuk Peter Greenaway új filmjének – A szakács, a tolvaj, a jó, a rossz, a csúf, a ravasz, az agy és két füstölgő puskacső, valamint William Shakespeare és Johann Sebastian Bach, és akkor még nem beszéltünk Roland Barthes-ról címűnek – a plakátját. Bár csak egy villanás az egész, bizonyára jól meghatározott dramaturgiai szerepe lesz a továbbiakban, erre mérget vehetünk, bár a pilotban ezt (még) nem realizáltuk. A következő meglepetés mindjárt itt ér bennünket: a filmben kulcsfiguraként megjelenik egy igazi, hús-vér férfi. Ő Raymundo Donsanchonez y Quijotes Latifundiaris, aki a szerény előadás után meginvitálja hősnőnket a városka határában elterülő kicsiny birtokára. A Mester humora abban a jelenetben nyilvánul meg először, igen szubtilisen, amikor Paula eltéved Don Raymundo házának labirintusában, és az egyik budoárban találkozik Buńuel szellemével, aki azt mondja neki, hogy jobb lesz még idejében visszafordulnia, mert ebből az egészből semmi jó nem fog kisülni. A rendező stílustörténeti eklekticizmusára jellemző, hogy Paula ekkor minden átmenet nélkül egy úszómedencében találja magát, és a verőfényes napsütésben rajtaütésszerűen megjelenik Antonio Banderas, aki – szintén szokatlan tematikai fordulat – baljós hangon elmondja, hogy ő Don Raymundo inasa, és halálosan szerelmes gazdájába, sőt lehet, hogy gyereket vár tőle. Mellesleg közli, hogy ő Paula mostohaapjának (akit, mint tudjuk, a lány a saját kezével ölt meg) egykori kedvese, aki korábban viszont Paula anyjának, Raimundának titkos szeretője volt, máskülönben pedig első unokatestvére is, de ez annyira nem fontos, hiszen akkoriban alig tízéves körül lehetett. Almodóvar kiváló dramaturgiai érzékét jelzi, hogy ezen a ponton jelenik meg Don Raymundo, aki titokban kihallgatta a beszélgetést, és töredelmesen bevallja, hogy tulajdonképpen nőnek született, de mivel egész életében torreádor szeretett volna lenni, ezt eddig eltitkolta, tehát – bármennyire is szeretné – egyelőre mégsem veszi Paulát feleségül, de nem az inas miatt.

Az ármány, szerelem és inkompatibilitás által létrehozott filmes feszültség ekkor hág a tetőfokára. Mindezt a Mester rendkívül eredetien oldja meg, hiszen ismét megjelenik a szellem, aki tudatja velük, hogy Paula viszont férfi, csak Raimunda, férfigyűlöletéből kifolyólag már csecsemőkorában nővé operáltatta, tehát semmi vész, az egyensúly helyreállhat. (Az inas gyűlölködő pillantásából viszont tudhatjuk, hogy bizony a szerelmespárnak még komoly nehézségeknek kell elébe néznie a következő mintegy 214. részben.)

Ekkor a medence melletti kertmozi vásznán ismét elkezdenek peregni az Almodóvar-életmű képsorai. Mindenki zokog, Buńuel szellemét is a sírás fojtogatja, de erőt vesz magán, és – a képsorokat elnézve – megjegyzi: „én csak a spanyol filmművészet kísértete vagyok, és egy kísértet, bármit lásson is, sosem sírhat”. A ciklámen, narancssárga és rózsaszín díszletre az éjszaka leple borul, a kamera ráközelít a ki-kialvó gyertyákra. Az asztalra lassan csöpögni kezd a spanyolviasz.