Az emberbe épített szextáns – Roland Emmerich: Végzetes érzelmek hálójában

2011. december 29. – írta Oláh-Badi Levente

[kabaré] „A film napjaink egyik legnépszerűbb információs, ismeretterjesztő, szórakoztatási és művészeti célú  technikai eszköze” (Wikipédia). Mióta 1895 februárjában szabadalmaztatták a kinematográfot, a Lumière fivérek találmányát, meghasadt a valóságunk díszlete: egy csillapgakapu, amin nem kopogtatunk, de bekukucskálunk, egy fekete lyuk párhuzamos dimenziókba, mindösszesen egyetlen valós, érvényes, releváns féregjárat nyílt meg, amin át (ősidők óta óhajtottan, végre) magunkba láthatunk. Ránk esteledett/borult az amerikai éjszaka, ketyeg a magic hour.

Emmerich túl jó filmje – Roland Emmerich: Végzetes érzelmek hálójában

2011. december 28. – írta Iszlai József

[kabaré] „Légy hű önmagadhoz. Nem engedheted, hogy érzelmeid kísértsenek. Légy, akár egy lombhullató, amely lombjait hullatja, de sosem tekint rájuk vissza. Könnyeid sose gördüljenek le arcodon csak úgy, és higgy a végzet igazában, hiszen a végzet igaza igazabb, mint egyéb igaz, ami nem tud egészen annyira igaz lenni sosem.” Ritkán fordul elő, hogy egy mai filmben elhangzó herzogi idézettel indíthasson az ember egy kritikát, de valahol lelkem legeslegmélyén, ahol a film nem puszta filmként hat rám, hanem, mint atomjaira bontott érzelmet tároló impulzusok tömege, azt hiszem megengedhetem magamnak.... Ezúttal nagyon eltaláltak valamit.