Chabrolt a francia újhullám egyik oszlopos zsenijeként a mai napig a misztikum egyik legnagyobb mesterének tartják – munkásságáról és filmjeinek precizitásáról ódákat lehetne zengeni. Legújabb filmje, a Bellamy boncolgatásának során lehetetlen eltekinteni a rendező régi mesterműveitől, márpedig korábbi filmjeinek viszonylatában a Bellamy kétségkívül olyan, mint a harmat. Ám sajnos nemcsak friss, hanem gyenge is.
A 79 éves Claude Chabrol 51 éve készítette el legelső filmjét, A szép Serge-t. Azóta pontosan 61 filmet rendezett. Bellamy felügyelő a nagy belga krimiíró, Georges Simenon Maigret felügyelőjének mintájára jött létre – mindkét detektív csak akkor igazán boldog, ha nyomozhat. Ezért nem véletlen, hogy a film (részben) Simenonnak van dedikálva. Ám nemcsak a felügyelő karaktere lehet ismerős, hanem maga a történet is, mégpedig a Maigret vakációja, melyet már egyszer filmre vittek 1995-ben.
Paul Bellamy (Gérard Depardieu) felügyelő és mindig csinos felesége, Françoise (Marie Bunel), vidéki nyaralójukban próbálnak elrugaszkodni a fárasztó mindennapoktól. Szolid nyugalmukat csupán egy különös férfi zavarja meg, aki rendszeresen feltűnik a kertben, és hosszasan bámulja őket. Hamarosan kiderül, hogy a férfi neve Noël Gentil (Jacques Gamblin), és a vakációzó felügyelő segítségét szeretné kérni: állítólag megölt valakit, ezért rettentően nagy bajban van. Lazítás helyett Bellamy inkább beleveti magát a nyomozásba, és rövid idő alatt sikerül feltárnia Gentil szennyes múltját. Ez a sötét múlt semmi újdonságot nem tartogat a Chabrol-filmek, általában a krimik – vagy egyáltalán a való világ – ismerőinek: hazugság, csalás, kettős élet, kettős személyiség, gyilkosság. Miközben folyik a magánnyomozás, felbukkan Bellamy féltestvére, Jacques (Clovis Cornillac), aki infantilis viselkedésével és alkoholproblémáival szemtelenül bezavar a pár életébe. A nyomozás unalmas, Jacques hisztérikus viselkedése pedig idegesítő és teljesen fölösleges – mintha csak azért vonták volna be a cselekménybe, hogy valami feldobja a gyatra nyomozósdit.
Chabrol korábbi filmjei nemcsak kitűnő forgatókönyveiknek köszönhették sikereiket, hanem az összetoborzott színészgárda is félelmetesen erős tartóoszlopként remekelt. A Bellamy-t még megmenthették volna a színészek, de jó volna, ha az a volna nem volna. Depardieu szörnyen mutat már a vásznon, leginkább egy bálnára emlékeztet, nem pedig egy tehetséges színészre, ezért inkább egy tengerbiológus kellene kezelésbe vegye, mintsem egy rendező. Marie Bunel és Vahina Giocante valóban bűbájos teremtések, de fájdalmas őket összehasonlítani Chabrol korábbi „nőivel”, mondjuk Stéphane Audrannal vagy Isabelle Huppert-rel, hiszen nyomukba sem érhetnek. Az összehasonlítás pedig, amint már említettem, elkerülhetetlen…
Noha nyakig benne volt, Chabrol mindig úgy vélekedett, hogy új hullám nem létezik, csak maga a tenger. Ha ez így van, akkor Chabrol Poszeidónként szelte ezeket a nem létező hullámokat, úszószemüvegén keresztül pedig egy izgatóan piszkos világba csalogatta nézőit. A piszok a mai napig megmaradt, az izgalmat viszont ködös közömbösség váltotta fel, mintha ez a Chabrol már nem az a Chabrol lenne… Persze ez nem azt jelenti, hogy a francia urat elrabolták volna a földönkívüliek: az igazság mindössze annyi, hogy a rendező felett komolyan eljárt az idő, és ezt a kreatív oldala is masszívan megszenvedte. Ettől függetlenül szívből remélem, hogy nem ez volt az utolsó filmje, hiszen Chabrol életútja méltóbb befejezést érdemel.