Chabrolt a francia újhullám egyik oszlopos zsenijeként a mai napig a misztikum egyik legnagyobb mesterének tartják – munkásságáról és filmjeinek precizitásáról ódákat lehetne zengeni. Legújabb filmje, a Bellamy boncolgatásának során lehetetlen eltekinteni a rendező régi mesterműveitől, márpedig korábbi filmjeinek viszonylatában a Bellamy kétségkívül olyan, mint a harmat. Ám sajnos nemcsak friss, hanem gyenge is.
A dán filozófus-teológus, Søren Kierkegaard a Vagy-vagy című művében ír arról a művészetben jelen levő sorsszerűségről, mely bizonyos témákat eljuttat egyes alkotókhoz, jelentős műalkotásokat „szülve” ezáltal.
Heidegger arra tanít bennünket, hogy az életbe való kíméletlen belevetettségünk ellenére mégis volna mód arra, hogy költőien „lakozzon” az ember, hogy ne vétse el az egzisztenciáját, hogy a dolgokat nem csak önmaga felé fordítva, a környezetével való viszonyban éljen. A főszereplő mintha ennek találná meg egy ironikus-poétikus módját.
